Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)
Tanulmányok - Lükő Gábor: Diószegi Vilmos, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (ism.) 199
ISMERTETÉSEK — SZEMLE 205 európai népek folklórjának keleti- eredetű elemeit és ezek figyelembevételével kell megkülönböztetnie saját kultúránk eredeti anyagát. 6. Diakronikus vizsgálattal, történeti és régészeti emlékekkel kívánja bizonyítani DIÓSZEGI a magyar népi kultúra samanisztikus jellegű elemeinek genetikus voltát, folyamatos fennmaradását a honfoglalás kora óta. Egy korábbi munkájában szükségesnek tartotta minden évszázadból kimutatni legalább egy emlékét minden motívumnak, hogy elfogadható legyen keleti anyaggal való összehasonlítása.24 Ezt a teljesíthetetlen feltételt már elejtette jelen munkájában és a középkori századokat legtöbb esetben áthidalja, hivatkozva az emlékek gyér voltára, mégis kitart a mellett, hogy az egész magyar történelem folyamán ki kell mutatni a hiedelmek élő voltát, különben jogosulatlan és bizonyíthatatlan a keleti származtatás.25 Ez a hiperkritikus álláspont most jelentkezik tehát nálunk, amikor Keleten és Nyugaton egyaránt elavult már. EKIXON svéd, és TOKAREV szovjet etnológusok egyaránt megállapították,26 hogy a recens anyag olyan gazdag, összehasonlítása olyan lehetőségeket nyújt, melyet a nagy fáradsággal előállított gyér és vérszegény történeti anyag nem tud utolérni soha, de még csak nyomába sem léphet. A jelenkori adatok részletes, nagymennyiségű egyezése sokkal nagyobb bizonyító erővel bír két nép hajdani közös kultúráját illetőleg, mint néhány színtelen, régi adat. Ezért nem tudjuk helyeselni DiószEGinek azt az eljárását, mely mindent kiküszöböl vizsgálata köréből, amit történetileg nem tud bizonyítani. Ha szándékát sikerül végrehajtania, anyaga még a bemutatottnál is sokkal de sokkal szűkkörűbb volna, mert történeti adatainak nagy része olyan erőltetett, hogy a legjobb indulattal sem fogadható el. A XVIII. század elejéig sok részlet kimutatható a boszorkányperek anyagában, de azon túl alig valami, az is csak a XVI. századig. Azután hat sötét és néma század következik. Szerencsére DIÓSZEGI •— eléggé nem dicsérhető lelkesedésében — ide nem tartozó történeti adatokban is a sámánizmus emlékeit véli felfedezni és így nem selejtezi ki egész folklorisztikus anyagát. Nekünk azonban meg kell állapítanunk, hogy a sámánrévület nem azonosítható a megkínzott Krisztus ájulásával, amit a XVI. századi író a roelete — igével fejezett ki (33. 1.), mert Krisztus nem akkor szerezte varázstudományát, már pedig DIÓSZEGI ennek a képzetnek a jelenlétét akarja vele bizonyítani. Hasonló az eset az idevont XV. századi adattal, mely szent Ferenc elragadtatásáról, transz-állapotáról szól. Nem fogadható el a XVII. századi adat sem, mely Tátos Erzsébet kínvallatásáról szól. DIÓSZEGI úgy véli, hogy a lány a táltossá válásakor a szellemek részéről őt ért kínzásokat emlegeti (33. 1.), pedig ez teljesen valószínűtlen. A szegény megkínzott táltosnő tudja, hogy bírái és hóhérai félnek bosszúállásától, mert hisznek titokzatos erejében és ezért ígéri, hogy „nem fog emlékezni a kínzásról", ne öljék meg. — Az 1584-ben lefolytatott kolozsvári boszorkányperben sem említik a tanúk, hogy Sós Jánosné akkor kapta tudományát, mikor ájultan hevert egy éjszaka. Ezt csak DIÓSZEGI magyarázza bele (77. 1.). Az asszony transzban, révületben volt, de nem ez lehetett az első esete, legalább is semmi sem jogosít fel ennek feltevésére. DIÓSZEGI a XV. századtól az ugor korig terjedő ezer esztendőt a rejt, révül szavak finnugor származásával hidalja át ezen a ponton. Itt ellentmondásba kerül saját módszerével. Az összehasonlító nyelvtudomány ugyanis nem mutatta ki a rejt, révül szó fennmaradását századról századra. DIÓSZEGI mégis elfogadja a nyelvhasonlítás eredményeit és azokkal bizonyít. Valószínű, hogy nem pusztán a nyelvtudomány tekintélye, mindenki által elismert eredményeinek vitathatatlansága, hanem nagy és rendszeresen feldolgozott anyagának bizonyító ereje győzte meg őt. (Művének befejezésében maga is ehhez az érvhez folyamodik, 435. 1.) Az összehasonlító nyelvészet meg sem próbálta egykorú adatokkal kitölteni a rokonnépek szétválása óta eltelt többezer esztendőt, és nem kötötte eredményeit a DIÓSZEGI által felállított genetikus feltételhez. Az összehasonlító zenefolklór szintén mellőzte ezt az aggodalmat. (DIÓSZEGI mégis elfogadja eredményeit és hivatkozik rájuk.)27 Az összehasonlító néphitkutatásnak tehát szintén arra kellene törekednie, hogy minél nagyobb recens anyagon igyekezzen megállapítani a magyar—keleti egyezések törvényszerűségeit, rendszerét és ne rontsa hitelét rosszul értelmezett történeti anyaggal. 24 A 4. jegyzetben id. munkájában az 58—9. lapon példaként bemutatott adatait századonként csoportosítja és egy-egy század kimaradását külön indokolja. 25 Az ismertetett mű 11.1. 2« Vö. Ethn. LV. (1944), 5 és LX. (1949), 36. 27 Más témával kapcsolatban, a Nyelvtud. Ért. 5. sz-ban (A magyar őstört. kérdései, 77. 1.).