Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)
Tanulmányok - Károly Sándor: Az o~a hangviszonyhoz 369
372 KÁROLT SÁNDOR Most nézzünk meg néhány XVIII. századi írót, azok közül, akiket BENKŐ szerint az á utáni téves a-zás jellemez. Csody Pál: Cultus altaris (Sopron, 1771.): 5: Apoflal; 8: vacsorája; pohár; 12: ragyagó; 13: ma [tani; 21: hallgassan; 22: nyomorúságában; 23: fartéllya; 25: válofzfzan; 26: lángadozzan; stb. — Csody Pál: Szükséges lelki harcz (Győr, 1754.): 5: villagtatás; 8: fartélyos; 10: Apoftal; 19: csattagás; 23: har/agáft, har fognának; stb. Ugyanannyi szövegrészben itt az á utáni a-zás még kevesebb szóban fordul elő: 20: Várafok; Várafsára; 21: útczáJcan; lángolni; 22: Várafohat; 24: áldamáfiban. — Kö-halmi Fekete Gergely: A' jó gazda-ember (Pozsony, 1798.): 3: föld-birtokofak; 197: magyaró. — Szép János: Aesthetika (Buda, 1794.): 80: virgantzságu; 83: hangas. — Kozma Ferentz: Ditsóült Szent István . . . Szent Jobbja (Buda, 1771?): B2: bajnaki; C2: hatalmaskodó. — Márton István: A' görög nyelv elsó kezdete (Győr, 1794.): III: Magák. — Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak . . . levelei (Győr, 1793.): 20: portéka. A felsorolt adatokból úgy látszik, hogy a váras, áldazat-íé\e szavak használata sem régebben, sem a XVIII. században nem szigetelhető el a vacsora, ragyag-íéléktől, hogy tehát az a-zás az ilyen szavakban nem korlátozódik az á utáni helyzetre, következésképpen nem is tekinthető az á utáni o-zás reciprocumának, illetőleg túlkompenzálásának. 3. A köznyelvi o-val szemben álló a-t felmutató szavak nemcsak hangtani és hangtörténeti, hanem morfológiai és morfématörténeti oldalról is megközelíthetők és megközelítendők. Ha ugyanis régebbi nyelvemlékeinkben például egy számos szóalakkal találkozom a mai köznyelvi számossal szemben, akkor egy ilyen kérdés is feltehető: milyen volt régen a szám szó tő végi magánhangzója? Lehet ugyanis, hogy régen nem o volt, .hanem a, vagy lehet, hogy régen ingadozott az o ós az a között. Ugyanilyen kérdések feltehetők toldalékok előtti vagy utáni tő véghangzókkal kapcsolatban is. A morfológiai szempontnak a figyelembevétele éppúgy hasznos lehet a hangtan számára, mint fordítva: a morfológiai rendszert és morfématörténetet sokszor csak a hangtan és a hangtörténet alapján lehet megérteni.4 Témánkkal kapcsolatban mármost először is megállapíthatjuk, hogy egyes szavaknak régen más vagy más is volt a tőhangzójuk, mint ma. Már a NySz. tanulságai alapján is ilyen szónak kell minősítenünk a láng, az álom és a járom szót, amelyek régen mind o, mind a tővóghangzóval közönségesek voltak, s csak újabban váltak az o-s alakok általános használattá, köznyelvűvó az a-sokkal szemben. (Az álom ~ álmot, kisebb mértékben pedig a járom A> jármas alakviszonyt nagymértékben támogatta az -alom ~ -elem képzős szavak nyílt tő véghangzójának az analógiája: a nyugalom <*~> nyugalmat-íéle alakviszony.) Végeredményben ide vonható a város <s^ váras alakviszony is, amelynek csak újabban felel meg más-más jelentós, régebben a 'Stadt' jelentésű szó a maga gyakoribb a-s alakjával jobban tartotta a kapcsolatot az etimológiáikig alapszavának tekinthető vár 'Burg' szóval. Mindeme szavaknak a tővéghangzós formája tehát még a XVIII. században is 4 Készülő akadémiai leíró nyelvtanunk alaktani bevezetőjének és tőtani részének a megírása közben például igen nagy szükségem lett volna egy a magyar hangkapcsolatok rendszeres leírását tárgyaló munkára, ilyen azonban sajnos nincs. — Éppen az á utáni o-zással kapcsolatban mutatott rá IMRE SAMU arra, bogy e jelenség bizonyos alaktani kritérium (összetétel — nem összetétel) szerint is különböző mértékben érvényesülhet (NyÉrt. 17. sz., 97).
