Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - B. Lőrinczy Éva: Vértes Edit „A keleti-osztják névmásragozás” című kandidátusi disszertációjának vitája 153

ISMERTETÉSEK, SZEMLE 155 LAKÓ GYÖRGY hozzászólását azoknak a legfontosabb szempontoknak a felsorolásával kezdte, amelyekre a megvédésre kerülő disszertációk elbírálásakor tekintettel szoktunk lenni. Majd megállapította, hogy szerinte VÉRTES EDIT dolgozata e szempontoknak megfelel, hiszen elmélyedő kutatás terméke, amelyben a szerző tudatosan, módszeresen s józan önmérséklettel haladt egy nem nagyon távoli, de épp azért reális cél felé, s ezt el is érte: dolgozatában a jelenleg hozzáférhető anyag alapján a felvetett kérdéseknek megnyugtató megoldását tudta adni. Már maga az is jelentős érdeme a dolgozatnak, hogy új, eddig szótárakban rejtőzködő anyagot tett hozzáférhetővé a nyelvtudomány számára. — Világos a szerző célkitűzése is: egyrészt gondos leírása^ adja a keleti-osztják névmások ragozásának, másrészt összehasonlító nyelvjárástani vizsgálat útján két fontos kérdésre kívánt választ adni: a) melyek az osztják személyes névmások paradigmájának közös, azaz bizonyára ősosztják esetei, és melyek benne nyelvjárási különfejlődés eredményei; b) hogyan hatott a személyes névmások ragozására egyéb névszók ragozása. Fejtegetései során a szerző olyan kérdésekkel is foglalkozik, amilyenekkel a korábbi névmástanulmányok részletesen még nem foglalkoztak. S az itt újonnan felmerülő kérdésekre a szerző saját anyaga alapján és saját véleményét kifejtve ad választ, állításait mindig érvekkel támasztva alá. Ezek után utalt még arra, hogy az első világháború előtt készült finnugor nyelvészeti bölcsészdoktori értekezések közül jónéhányat még ma is fontos forrásmunkaként használunk. Lényegesen kevesebb ilyen akad az első és a második világháború közötti időszakban készültek között, ami leginkább azzal magyarázható, hogy a fiatal kutatók állásviszonyaik, szociális helyzetük miatt ebben az időszakban nem végezhettek eléggé elmélyült munkát. 'Minthogy azonban napjainkban a tudományos munka lehetőségei ismét megjavultak, úgy véli, hogy megint arra kell törekednünk: a hazai finnugor nyelvészeti disszertációk újonnan feltárt anyag alapján magából az anyagból leszűrhető új eredményeket nyújtsanak. VÉRTES EDIT — nézete szerint — helyes útra tért, amikor dolgozatában a régi magyar disszertációk értékes hagyományait újította fel. GÁLDI LÁSZLÓ hozzászólásának első részében azt tanácsolta a szerzőnek, hogy a vachi és a vaszjugáni jelölt accusativust érintő kérdésben levélben forduljon BALANGYIN-hoz. Jó lenne ugyanis pontosan megtudni, hogy miért nevezi BALANGYIN a szóban forgó esetet oöteKTHHH na/je>K-nek az orosz nyelvtani terminológiában szokásos BHHHTeJibHbiíí na#e>K helyett. A disszertációban van ugyan célzás arra, hogy az oroszban a npHMoe és a KOCBeHHOe AOnoJraemie nem más, mint a francia complément d'objet direct és complément d'objet indirect fordítása; ha azonban ez így volna, ez meglehetősen bonyolulttá tenné a kérdést, mert a complément d'objet indirect dativus is lehet a franciában, s az oroszban a megfelelő alak egymástól még eltérőbb eseteknek, mondjuk határozóknak a gyűjtőneve lehet. A kérdés egyik ága tehát az lenne, hogy vajon a nyugat-európai objet szóval alkotott grammatikai terminusok voltak-e BALANGYIN kiinduló pontjai, vagy — s ez lenne a kérdés másik ága — nem a mi tárgyesetünk mintájára alkotott-e egy szőröstől-bőröstől lefordított új orosz grammatikai elnevezést. A következőkben arra hívta fel a jelölt figyelmét, hogy nem lehetne-e a nyugateurópai szakirodalomban használatos casus indefinitus műszóval (amelyet például HÍRT és BENVENISTE is alkalmaz) a Stammform, Grundform terminusok használatában rendet teremteni. A nominativus elnevezés ugyanis — hiába fejti ki a jelölt téziseiben, hogy az osztjákban ez nem azonos az indoeurópai nominativusszal, hanem csak a casus rectust kívánja jelölni a casus obliquus-szal szemben — mindenképpen zavart okoz; néhány sorral lejjebb ugyanis már azt olvassuk a tézisekben, hogy ez a casus rectus egyaránt lehet alany, tárgy, birtokos stb. kifejezője; kérdés tehát, hogy ezek után lehet-e ez még casus rectus, vagy sem. Végül arra mutatott rá nyomatékosan: mennyire fontos lenne, hogy VÉRTES EüiTnek alkalma legyen az psztjákokkal, elsősorban pedig a keleti-osztjákokkal valóban és közvetlenül megismerkedni, s az élő osztják nyelv alapján feljegyzéseket készíteni. A disszertációt egyébként ő is rendkívül magas teljesítménynek tartja. Sz. KISPÁIÍ MAGDOLNA kiemelte a dolgozatnak azt az érdemét, hogy anyagát ' éppen az eddig legkevésbé ismert osztják nyelvjárásból vette. Rámutatott továbbá arra, shogy az egyes névmásfajták nyelvjárásközi jelentkezésének a bemutatására közölt táblázatok mennyire megkönnyítik az anyagban vató tájékozódást, világos képet adva a névmásrendszerekről. Ezek után részletesebben kitért a nem személyre kérdező névmások bizonyos problémáira, amelyekben a szerzővel nem tud egyetérteni. Részletesen elemezte a jugáni és a vachi nem személyre kérdező névmások közt megkérdőjelezve