Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Kálmán Béla: Az újabb észt nyelvészeti irodalom (ism.) 119

ISMERTETÉSEK, SZEMLE 123 alapján is az Urál «.yugati oldalára helyezi. Megtudjuk cikké -bői azt is, hogy az erdőöv a jégtakaró miatt még a késő paleolitikumban is lakhatatlan volt, és csak délnyugati részén, a mai Lengyelország és Fehéroroszország (Bjelorusszia) területén volt némi gyér lakosság. Az erdőöv csak a klíma javulása után, az i. e. X—IV. évezredben kezdett benépesülni, tehát a mezolitikum korában. A Balti tenger vidékén •ekkor már volt egy délről felfelé terjeszkedő kultúra (az ún. kundai), ezt azonban még nem lehet finnugornak tartani, mert az antropológiai leletek tisztán protoeuropeid embertípust mutatnak. A neolitikumban (i. e. III—II. évezred) a Baltikumra jellemző fésűskerámia azonban egy halász-vadász és antropológiai típusa szerint mongoloiddal kevert lakosságra mutat, és azóta sem a régészet, sem az embertan nem talál ezen a területen törésszerű változást. Föltehető tehát, hogy ez a kultúra már a finnségi törzsek megérkezését jelenti, akik az itt talált lakosságot (a kundai kultúra hordozóinak utódait) lassanként fölszívták. Az i. e. II. évezred elején délről jelentős benyomulás észlelhető a mai Lettország Észtország és Finnország területére. E vándorlók kultúráját a csónakalakú fejsze és a zsinór-kerámia jellemzi. Az embertani leletek protoeuropoid típust mutatnak. Idők folyamán ez az elég erős népelem beolvad a fésűs-kerámia kultúrájának hordozóiba. Ez az új népelem a szerző szerint a balti törzsekhez tartozott, akik így beolvadva a finnségbe, jelentős nyelvi nyomokat hagytak nyelvükben, antropológiailag pedig kialakították a nyugat-balti embertípust. Ekkor a finnségi törzsek még kapcsolatban voltak földrajzilag a volgai finnugorsággal, és így balti jövevényszavak ide is eljuthattak. Időszámításunk kezdetén a jól megkülönböztethető temetkezési mód alapján elég pontosan meghúzható a balti—finnségi népi határ. Ez a mai észt—lett határtól £0—100 km-re délre húzódott. Finnségi népelemek lakták Rigától keletre a Kur fél-. szigetet is. A cikk a továbbiakban főképpen az észtországi régészeti leletekkel foglalkozik a XIII. századig. L. JAANITS (120—46) tanulmánya a mai Észtország kőkorszakbeli történetével foglalkozik. Végső következtetése, hogy azok a népelemek, amelyeknek utódai ma a Baltikumot benépesítik, már n nagyon távoli időkben telepedtek itt meg. A balti törzsek a késői neolitikumban, a finnugorok még korábban. Az utóbbiak azonban nem egyszerre telepedtek meg, hanem időről-időre újabb hullámok érkeztek keletről. M. SCHMIEDENHELM (147—59) az északkeleti észt törzsek történetét vázolja a régészeti leletek és a nyelvészeti tanulságok alapján időszámításunk kezdetén. A. VASSAE ugyanezt vizsgálja a nyugati és a déli észt területeken (160—90) ugyanabban a korban. K. MARK (a finnugor nyelvész Július. Mark leánya) a paleoantropológia eredményei alapján igyekszik tisztázni az észt nép eredetét és kialakulását (191 — 211). Már előbb is, H. MOOBA cikkének vázlatos ismertetésekor utaltam arra, hogy a fésűs -kerámia-kultúra társadalma rövidfejű, mongolos típussal volt keverve. A 'csónakfejszés és zsinórkerámiás (balti) népesség a hosszú fejű, protoeuropoid típushoz tartozott. Idők folyamán e két antropológiai típus,erősen keveredett, de még ma is megkülönböztethető, és földrajzilag is elkülönül. Észtország nyugati részén található a teljesen europoid jellegű, de most már középfejű nyugatbalti, valamint a keleti részeken többséget alkotó rövid fejű, alacsonyabb kelet-balti típus, amelyben már csak halvány nyomai vannak a mongoloid keveredésnek. A. MOORA (212—54) a tárgyi néprajz (népviselet, településformák, eketípusok) alapján, H. TAMPERE pedig a folklór segítségével (255—77) igyekszik az egyes észt népi csoportokat bemutatni, illetőleg az őket ért idegen hatásokat "tisztázni. A kötet, bár elsősorban az észt őstörténettel foglalkozik, érdeklődésre tarthat számot nemcsak a finnségi, hanem a finnugor őstörténet kutatói részéről is. KÁLMÁN BÉLA