Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Martinkó András: P. Guiraud, La Sémantique (ism.) 116

ISMERTETÉSEK, SZEMLE 117 Külön foglalkozik persze a „jelentésfejlődés" okaival; ezek közé sorolja a „referent" (a jelentett dolog) fejlődését, illetőleg az egyénnek ahhoz való viszonyulása megváltozását, az etimológiai motiváció elhalványulását, a szónak más társadalmi környezetbe való kerülését, a tapadást, a népetimológiát. Mindent összevéve az okok így lehetnek: > történelmiek, nyelviek, társadalmiak és lélektaniak. — E fejezetben veti fel a szerző a szemantikai törvény kérdését is. Helyesen fejtegeti, hogy egyes esetekre nincs ugyan törvény, de a szemantikai változások minden esetben azonosítható és meghatározható okok alapján, szabályszerűen mennek végbe. Ez a meghatározottság azonban szabad, inkább csak tendenciák vannak. V. Szerzőnk nem foglalkozik a strukturalista jelentéstannal, ellenben „sémantique structurale" néven azokkal a szemantikai rendszerekkel foglalkozik, melyek a szóalkotást s a jelentésváltozásokat a nyelvből mint rendszerből, szerves egészből: struktúrából magyarázzák. A szavaknak más szavakhoz való viszonyából, a szavak közti alaktani, értelmi, érzelmi asszociációkból létrejött „mezőket", „gondolatszférákat", „nyelvi útkereszteződéseket" ki nyelvi-morfológiai téren (BALLY, IPSÉN, PORZIG), ki filozófiai síkon (TRIER), ki ismét szociológiai és történelmi téren (MATORÉ) vagy lélektani vonatkozásban látja (SPERBER). GTJIRATJD, nyilvánvaló túlzással, BELIN— MILLERON logikai rendszerében látja az ilyesféle vizsgálódások csúcspontját. VI. Nehezebb feladat elé kerül a szerző, amikor a legújabb szemantikai elméletek ismertetésére tér át. A filozófiai vagy általános szemantika, szemiotika, neoszemantika, logikai szemantizmus stb. néven jelentkező, vajúdó, erjedő elméletekről az a véleménye, hogy nem lehet őket mellőzni, de összekeverni sem a tulajdonképpeni szemantikával. Ez elméletek közös vonása az, hogy inkább jeltanok (szimbólumtanok), semmint jelentéstanok; általában a logika, az ismeretelmélet, a gondolat formáinak vonatkozásaiban (annak fölé rendelve vagy azzal azonosítva) vizsgálják a nyelvi eljárásokat (MORRIS, CARNAP stb.). A gondolkozás itt azonos a nyelvvel, a logika pedig a szavak formális, nyelvtani viszonyításainak törvénye: a nyelvnek „algebrája" van. Ezen elméletek számára a nyelv a megismerésnek, nem pedig az érintkezésnek az eszköze, s önmagában véve csupán önkényes (a dologtól is független!) szimbólum-rendszer, melyet meg kell szabadítani mindentől, ami a valóságból, az érzelmekből stb. sugárzik bele. GTJIRATJD helyesen kritikával illeti ezt a „tiszta", ún. metalinguát, s rámutat, hogy a nyelv ugyan a megismerésnek és gondolkozásnak i s eszköze, de alapvető funkciója a „tartalmak teljességének" közlése és kifejezése (90). OGDEN és RICHARDS, valamint a lengyel KORZYBSKY elméletei kapcsán a szerző rövid áttekintést ad a szemantikai pesszimizmusról, amely — a jelentés és jelentett dolog viszonyának tisztázatlansága következtében — a nyelvet mint tudománytalan,, szubjektív, csupa absztrakt szavakkal élő, azaz megbízhatatlan eszköznek tekinti. Ebben a vonatkozásban GTJIRATJD némileg megértőbbnek mutatkozik, s maga is jónak látna egy kis „nyelvi terapeutikát" (98). A különféle irányzatokat GTJIRATJD egy számára érthetően rokonszenves és fontos iránnyal zárja le: ez a közlési funkcióból kiindulva, a szógyakoriság, jelentéskör stb. statisztikai módszereivel operál. Ez a szerző módszere, annyit jegyez meg hát róla, hogy „új területét tárja fel a szemantikának" (98). A befejezésben a szemantikai eredmények tükrében a nyelvtan felosztásának kérdését veti fel; elutasítja a fonetika-morfológia-szintakszis (+szemantika) felosztást.. SATJSSTJRE nevében és ScHUCHARDTot idézve („csak egy nyelvtan van: a jelentéstan") ' a forma és funkció kettőssége alapján osztja fel a nyelvtant. Formailag van: hang, szó, mondat, a funkció pedig: fonológiai (diakritikus), lexikológiai (szemantikai) vagy szintaktikai (viszonyító). Ezek szerint a nyelvtan fejezetei: a) fonológia — fonetika; morfofonológia; b) lexikológia — szóalaktan, képzés, összetétel; c) szintakszis — morfológia (névszó és igeragozás), mondatalaktan. Ezek mellett, az expresszív vagy stilisztikai funkció előtérbe kerülésével, van fonostilisztika, szóstilisztika és mondatstilisztika. Ezt a rendszert aztán a szerző bonyolult vonatkozások által beépíti a „pszichoszemiotikába",. logikába, ismeretelméletbe, a tudományba, a közlési helyzetbe, kapcsolatba hozza a dologgal, a beszélővel. A könyv felfogásának megfelelően részletesebben foglalkozik a szemantika és lexikológia, valamint a szemantika és etimológia kapcsolataival. Majd röviden utal az általános és (egy nyelvre) alkalmazott szemantikára, szót ejt a szemasziológiáról és onomasziológiáról, a történeti és leíró jelentéstanról, végül kitér a jelentéstan és stilisztika kapcsolataira. Utal rá, hogy milyen bonyolult kérdés a stilisztika definíciója.. Szerinte: „az értelmet színező, érzelmi vagy társadalmi-kontextuális eredetű, fogalmon kívüli (extra-notionel) valőrökkel. . . a nyelvnek megismerő vagy szemantikai funkciójával szemben az expresszív funkcióval foglalkozó tudományág" (112).