Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)
Tanulmányok - Ujváry Lajos: A nyelvi jelek szerkezete és funkciója 369
380 UJVÁRY LAJOS Minthogy azonban mind a háromnak tartalma olyan, hogy nemcsak egy, a tudatunkban éppen tükröződő valóságmozzanatnak érzékeltetésére, hanem sok más, a tudatunkban már tükröződött vagy másokéban tükröződő, illetve tükröződött valóságmozzanatnak érzékeltetésére is alkalmas, azt, ami benne ezekkel a hasonló valóságtükröződésekkel közös, mint állandó tartalmat egyre több ós több egyén vonta el, s érzékeltette szükség esetén ugyanezzel a formával. így alakította át az egyéni kezdemény szülte alkalmi szerkesztményt a benne lappangott állandó jegyek elvonása, összesűrítése és ugyanazon többelemű formához kapcsolása számontartásra alkalmas és érdemes tartós, közösségi nyelvi jellé. Van olyan szólásunk és közmondásunk, amely — mint az említettek — ha csak elvétve, ritkán is, de alkalmi, egyedi nyelvi jelként is használható; s van olyan, amely már csak tartós, közösségi nyelvi jelként él, és eredeti, vagyis alkalmi és egyedi jelentéstartalmát csak tudományos kutatás képes földeríteni (pl. vérszemet kap, Egyszer volt Budán kutyavásár). 6. Mi következik mindebből? Három olyan fontos körülmény, amelyeknek mindegyike újabb kérdések elé állít bennünket. a) Azok a tartós, közösségi nyelvi jelek, amelyekkel a világról szerzett ismereteinket számon tartjuk, s amelyeknek azonos szabályok szerint való egymáshoz viszonyításával tudattartalmakat érzékeltetünk, illetve az így érzékeltetett tudattartalmakat megértjük, nem azonosíthatók fönntartás nélkül azokkal az egyszerű nyelvi jelekkel, amelyeket szavaknak szokás nevezni, s amelyeket eddig, jobb név híján, mi magunk is így neveztünk. Szón hol teljesen elvont vagy többé-kevésbé elvont tartalmat elemezhetetlen formához kapcsoló s e kapcsolattal a dolgok egy bizonyos csoportját jelölő nyelvi jelet értünk (tőszókat meg az előző pontban a) alatt felsorolt tartós, közösségi nyelvi jeleket), hol meg egy tartós, közösségi nyelvi jel látszólag összetett, valójában azonban oszthatatlan formájának, vagyis nem a jel egészének, hanem csupán ez egész egyik tényezőjének valamelyik részletét. (Ezért mondjuk, hogy a drágakő összetételt egy szóba, a kiváló művész állandósult szókapcsolatot, valamint a szólásokat és közmondásokat pedig több szóba írjuk.) Ha a félreértéseket el akarjuk kerülni, az előző pontban körvonalazott tartós, közösségi jelek megjelölésére új nevet kell találnunk. Erre a célra legalkalmasabbnak :— több oknál fogva is — a lexéma név kínálkozik. Egyrészt, mert ez van leginkább összhangban a nála kisebb nyelvi egységet jelölő fonéma és morféma névvel; másrészt, mert jelentését illetőleg még nincs teljes egyöntetűség, nincs állandósulás, a név tehát úgyszólván még szabad; s végül mert általában lexikológiai egységet, vagyis a mi meghatározásunkhoz közel álló dolgot értenek rajta.17 Lexómának nevezünk ezért a következőkben minden olyan nyelvi jelet, mely több, a tudatunkban tükröződött valóságmozzanatnak közös, a valóságmozzanatok e csoportját illetően tehát állandónak tekinthető s a közösségtől ilyennek is tekintett jegyeit sűríti össze tartalmába, ezt az elvont tartalmat hosszú időn át ugyanahhoz az érzékeltethető, illetve érzékelhető, ennek következtében állandósult formához kapcsolja, s az állandósult tartalomnak és állandósult formának ezzel a kapcsolatával a dolgoknak egy bizonyos meghatározott csoportját jelöli. 17 Ilyen értelemben használja ORSZÁGH (A magyar szókészlet szótári feldolgozásának kérdései: I. OK. VI, 126).
