Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)
Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339
A NYELVTANI NEM KIALAKULÁSA 34Q) BEUGMAisnsr elméletének az a legkiemelkedőbb érdeme, hogy külső motívumok helyett a nyelv belső törvényszerűségeiben próbálja a megoldást megtalálni. A tanulmány egyéb pozitívumaira még visszatérünk, most csak gyenge pontjaival fogunk foglalkozni. Ezek közt talán a legkevésbé hiányolható az, amit JESPERSEX (391—4) kifogásol, hogy csupán kevés, mindössze két-három jellegzetesen nőt, nőstényt jelentő szó szolgáltathatta az alapszóbesugárzás kiindulópontját. Ezek a főnevek éppen jelentésüknél fogva igen gyakran fordulhattak elő az élőbeszédben. Éppen BRiTGMAJsnsr említett példái is mutatják, hogy olykor egyetlen főnév jelentése miatt kapott a végződés valamilyen járulókos jelentést és funkciót. Nagyobb hiba BRTJGMANN hipotézisében az a körülmény, hogy megáll a nőnem kiválásánál; még néhány szót szól ugyan az -o- tövű főnevekről, de a semlegesnem kialakulásáról még csak említést sem tesz. Lehet, hogy az ő okfejtését követve ez utóbbi esetben is valamiféle külső, jelentésben' analógiában kellene magyarázatot keresnünk, a szerző azonban vizsgálódását nem folytatja. Pedig a másik két nem kiválásának útját így teljes homály fedi. Vajon a hímnem szigetelődött volna el "a következő fokozatban, ós maradékként jegecesedett volna ki a semlegesnem, vagy megfordítva ? Esetleg mindhárom nem kiválása a háromféle alapanalógia útján egyidejűleg ment végbe? Mindezekre a kérdésekre nem kapunk választ BRUGMANNtól. Aligha fogadható el a szerző nézete a melléknév megoszlásának eredetiségéről, bár ezt ő maga is csak lehetőségként veti fel. Egyrészt kevéssé valószínű, hogy mindegyik melléknév mindhárom alakváltozata különféle jelentésű főnévként is használatos volt. Ilyen esetet ma már alig tudunk kimutatni. Fontos szerepet ezek egyébként sem játszhattak volna, mert elvont tulajdonságot nemcsak a melléknevek nőnemű, hanem hímnemű ós semlegesnemű alakja is jelenthetett főnévi használatban, pl.: óind jánas 'teremtmény', masc. — jáná 'születés' fem., gharmás 'melegség' masc, yajnás 'tisztelet' masc; gör. ró/bLog 'vágás' masc; lat. dubius masc. —dubium 'kétség' ntr. A litván nőnemű példák nem bizonyító erejűek, mert a semlegesnem kihalásával csak a hímnem, vagy a nőnem alakjai vehették át az elvont tulajdonság ifejezésót, s mint a szintaxis esetv e is mutatja, általában a nőnem lépett a emlegesnem helyébe (tai grazú 'ez szép', mán sálta 'mir ist kait'). Mindazonáltal nem lehetetlen, hogy a melléknevek alakjainak főnevesülése a BRTTGMANÍÍ által elgondolt módon megkönnyítette a genusegyeztetós kifejlődésének útját. Kevéssé megnyugtatónak látszik BRUGMANN magyarázata a külső analógiával kifejlődött egyeztetésre vonatkozóan. A nyelvtörténet tanulságai azt bizonyítják, hogy az indogermán nyelvekben az ilyen jelentéstani analógiáknak nincsen lényeges szerepük. Az oroszban pl. a ragozhatatlan idegen, eredetű földrajzi nevek semlegesnemű egyeztetésén kívül előfordul másnemű egyeztetés is külső analógia hatására. Például a Muccucunu mellett nőnemű egyeztetés is előfordul (Muccucunu men/ia) a petca 'folyó' gyűjtőnév nőnemének analógiájára. Ugyancsak ezért lehet hímnemű a TUMŐyKtny városnév is (TUM-öyKtny npomyAcn) a eopod 'város' hímnemű szó analógiájára. De az ilyen esetek száma egészen csekély az egyes főnevek genusát kialakító tényezők mellett, nem is beszélve arról, hogy az említett példák esetében az analógiát szolgáltató főnevek jelentése sokkal megfoghatóbb, mint a *mntis és fuga közös jegye: az elvontság. BRTJGMANN hipotézise azért tartalmaz súlyos hiányosságokat, mert a kündulópontot nem jól választotta meg. Az elfogadható, amit a nőnév-, 6*
