Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Deme László: Az Oklevélszótár magas címszavához 23

24 DEME LÁSZLÓ 2* Nézzük meg most a személynévi előfordulásokat: a) A szó magában áll egyelemű személynévként: 1211 : Mogus (udvornicus) 1211: Mogus (vinitor) 1211 : Mogus (vinitor) 1240 k. : Mogus (arator) 1240 k. : Mocus (!?) (jobbágy) 1245 : Mogus (szn. jelzéssel) b) A szó „dictus"-névként áll: 1391 : Nicolaum filium petri dictum magos c) A szó kételemű név részeként áll, latinosan második helyen: 1464 : Michaele Magos 1426 1449 1449 1451 1468 1476 1505 Michael Magas Blasü Magas Stephani Magas Stephanus Magas Michaelis Magas Johannes Magas Luca Magas d) A szó kételemű név részeként áll, magyarosan első helyen: 1577 : Magos Bertalom 3. Összehasonlításul ide vonhatjuk még a NySz. anyagát is, hogy a szónak az OklSz.-ban hiányzó köznévi használatáról némi képet kapjunk. Itt összefoglalóan a következőket látjuk: a) A szócikk elején ide vont földrajzi név mogos alaktípusú; a VReg.-ból ide vont személynév mogus alaktípusú. b), A szó és származékai egyébként a Jókai-kódex óta következetesen magas alaktípusúak; tehát: magas, magasb, nnagasbad, magasdad, magasít, magasocskább, magasság, magasságbeli, magasságos minden adatban. c) Kivétel a határozói alak. Ebben a magassan (pl. DomC, vö. JókK.: magaffan: B. LŐMNCZY, KTSZ. 147) és magasson (MekHerb.) mellett jelentkezik a magos alaktípus is ezekben: magosson (DebrC), magossan (Komj:SzP.). 4. Ismerünk végül a mai irodalmi nyelvi magas alak mellett magos típusúakat is nyelvjárásainkban. Most csak a MTSz. adataira utalok, amelyek közt az alapformát nem találjuk ugyan egyik alakjában sem (talán éppen mert SZINNYEI korában köznyelvinek számítható volt a magas és a magos egyaránt; vö. most csak a Tzs. magos 1. magas utalását; egyéb irodalmi magos adatokra 1. Nyelvünk a reformkorban 62,64); de lelhetünk ilyen származékokat: magosgat, magosítgat 'följebb emel (pl. párnát vkinek a feje alatt)'. II. A régi adatok fenti összeállítása azonban alighanem mégis meggondolkodtató, főleg, ha az általuk adott képet így foglaljuk össze: a) A földrajzi névi előfordulások hangalakja következetesen mogos, később magas típusú; az első nagyjából a XIV. sz. közepéig, az utóbbi azóta jelentkezik. Kivétel az első alól csak az 1252: Mogusd; a második alól csak az 1509: MagosTp&rth.. b.) A személynévi előfordulások hangalakja következetesen mogus típusú a XIII. sz. közepéig (innen hézag van másfél évszázadon át!); a XV. sz. elejétől pedig vegyesen magos és magas típusú, némi mennyiségi eltolódással ez utóbbi javára. I