Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35
38 KOEOMPAY BERTALAN az foglalkoztatta, hogy tulajdonképpen kik is eposza hősei (istenek-e vagy emberek?), és az Ós-Kalevala egyik címéül 1833-ban az a cím is felmerült tervezgetéseiben: „A finn mitológia versekben előadva" (Suomen Mythologia runoilla toimitettu). (KK 268, 275.) Úgy képzelte tehát — mint abból a korból mások is —, hogy ha ő ezt az énekfüzért kiadja, azzal egyúttal a finn mitológia kérdésén is segítve van; az énekekből a finn mitológia képe tárul az olvasók elé.1 Mitológia írása azonban tudományos cél = rekonstruálás; ebből következik, hogy az ilyen célkitűzésű énekgyűjtemény is voltaképpen ily tudományos cél (= rekonstruálás) megvalósításának felel meg. Vagyis az Ós-Kalevala = rekonstruálás. 2. Egy másik számba jöhető tényező Lönnrot máskülönben alig megmagyarázható jellegzetes írói személytelensége, kapcsolatban azzal a romantikus eposzvággyal, hogy a finn nép számára naiv eposzt hozzon létre (hasonlót más nemzetek naiv vagy nemzeti eposzaihoz). Nos, ha Lönnrot nem hitt volna egy feltételezett ősi eposz helyreállításának lehetőségében, ha csak konstruálni, nem pedig rekonstruálni óhajtotta a népi eposzt, akkor miért vonult háttérbe, miért hangoztatta hol nyomatékosabb, hol óvatosabb formában összeállításának népi hitelét, azt a látszatot keltve — pedig egyéniségénél fogva tőle távol állt minden misztifikáció —, hogy mindenestül népi alkotással, sőt népi-naiv eposszal van dolgunk?! Ó nyilván kiállt volna és elejét vette volna a tévedéseknek (mint ahogyan pl. az Új-Kalevala előszavában s általában későbbi nyilatkozataiban, kortársaitól mégis félreértve — KT 198 — elég határozottsággal kifejezte magát). Hogy fellépésekor nem így tett, hanem visszahúzódott, az közvetve amellett látszik szólni, hogy eleinte nemcsak az énekköltészet, a töredékek, hanem az elveszett epikus fonál: az elveszett „eposz" felfedezőjének érezte nagát, s meg volt győződve róla, hogy összeállítása többé-kevésbé az eredeti népköltészeti egység képét adja vissza. 3. Az bizonyos, ha így gondolta, nem egyedül gondolta ezt így. Az az elképzelés („romantikus axióma"), hogy az egyes európai — kivált a műveltebb — népeknek őseposzuk volt, amely elpusztult, de esetleg még felfedezhető: általános hiedelemre talált abban a korban. (KK 259.) E korszerű előítéletnek múlt századi létezését többen magukévá tették a Kalevala finn kutatói közül, pl. UNO HARVA, AARNE ANTTILA, MARTTI HAAVIO s maga KAUKONEN is.2 Az utóbbi csak abban határolja el magát tőlem, hogy kétségbe vonja — illetőleg elhallgatja — e hitnek a rekonstruálás gyakorlatával való összefüggését.3 Pedig a kapcsolat az ilyen elmélet és gyakorlat között nyilvánvalónak látszik. Hinni kellett az őseposzban, hogy helyreállításához hozzá lehessen látni. Ha Lönnrot tudott az ilyen eposz-hiedelemről (axiómáról), mint ahogyan tudott (KK 260, 280, VKK I. 37, KTP 452), akkor az énekek felfedezésének élménye egészen természetes következetességgel érlelte meg 1 Hogy a történettudományi célt sem tévesztette szem elől, mutatja egy 1835-ben írt és Runebergnek küldött újságközleménye, amelyben azt a véleményét fejezi ki, hogy az énekek bizonyos fokig megvilágíthatják a finnek legrégibb történetét is. (VVK II. 546.) 2 U. HARVA: Uusi Kalevala. KV ( = Kalevalaseuran Vuosikirja) 29 (1949), 6. -A. ANTTILA : Elias Lönnrot ja Kalevala. KV 30 (1950), 230. - M. HAAVIO : Váinámöinen. Porvoo 1950. 43—44. — V. KAUKONEN : Saksan romantikkojen eeposkásityksiá. KV 20-21 (1941), 116, továbbá ugyanattól : KT 102, 198, KTP 442. 3 Szerinte „ragyogó kép" (de nem eposz) állott Lönnrot szeme előtt a múltból, s azt rendezéssel (de nem rekonstruálással) hitte elérhetőnek, megvalósíthatónak. (KT 187-189.)
