Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35

36 KOROMPAY BERTALAN" eljárásában fokozatosság van a lejegyzéstől a szerzőségig. Először valóban csak tisztázta az énekeket; később téma szerinti csoportjaikat össze is állította valamiféle rendszerbe, egységbe; végül — jól látjuk ma már, ami régebben nem volt köztudomású — megújított összeállításai során egyre jobban átlépte a tisztázás és a puszta összeállítás korlátait és maga is hozzájárult — cselekvőleg, költőként — az eposz létesüléséhez. Egyénisége arra volt teremtve, hogy magába szedjen — megszámlálhatatlanul — olyan néphagyományokat, amelyeket ő gyűjtött össze, hogy azután ezeket magában megszűrve, elrendezve, kötetek alakjában ismét kiadja. Ilyen közös nézőpont alá tartoznak nemcsak népköltési kiadványai, hanem későbbi közhasznú meg tudományos művei is, mint pi. növénytani (nyelvi érdekű) kézikönyve, finn—svéd szótára. A fő különbség talán mindössze abban van, hogy később e más célú kiadványaiban nyilván magáért az anyagközlésért vállalta a nagy fáradsággal járó publikációt, viszont ifjabb — népköltési — korszakaiban a gyűjtés és elrendezés élménye nem hagyta nyugton jobbára csak a beleélés és alakítás mozzanataira korlátozódó, alapjában véve csekély költői tehetségét sem. A fejlődés szempontját érvényesítve a Kalevala kialakulásának több, mint két évtizedes történetére, helyeselhető, hogy KAUKONEN legutóbbi műve címében is kerüli a "kokoonpano" (összeállítás) szót azon az alapon, hogy az Új-Kalevala írásakor az eposz kiadója már túljutott a készen talált elemek egybefűzésének óvatos, összerakó módszerén (KT 52, KTP 451). Viszont a fejlődés egészét tartva szem előtt, nem tagadható, hogy a Kalevala keletkezését túlnyomórészt ilyen összeadó művelet fejti meg; a fő különbség csak annyi, hogy az eposzhoz több folklór-anyagot vett, előzményeihez: az Ós-Kalevalához, a ciklusokhoz meg a Kantele füzeteihez pedig kevesebbet, s hogy minőségileg is tágította a kört, amennyiben a verses ráolvasások és lírai darabok nagy tömegét később iktatta be az epikus mű eresztékeibe. A probléma, amelyet a következőkben meg akarunk vizsgálni, ennek az összeállításnak a természete lesz. Mi magyarázza a kerek egységre törekvést, a hézagok kitöltését, a kompozíció kikerekítését, a legszükségesebb változtatásokat az eredeti népénekek elbeszélésének a tartalmán? Lönnrot, aki egyúttal tudós, tanult ember volt, miért engedett meg magának kompromiszszumot hiteles szövegű népköltési kiadvány és költői egészet alkotó irodalmi mű között? Miért nem adta ki az énekeket úgy, amint feljegyezte, mikor azok úgy is magukra vonhatták a bel- és külföld csodálatát? Általában mi volt a mozgatója annak a rendkívüli erőfeszítésnek, amely ezt a kitűnő embert annyi ideig lekötve tartotta, és tüzelte, hajtotta az énekek gyűjtésére és — olyan formában, amint ez megtörtént — kiadására? A kérdésre könnyű felelni. Az énekek felfedezőjét nyilvánvalóan az eposz varázsa ejtette hatalmába: annak a lehetősége, hogy belőlük valami nagyobbszerűt alkosson. Ezért törekedett egyenesen a cél felé; nem közölte az énekeket legott azon módon, amint találta, hanem olyanformán, amilyennek összefüggésüket képzelte; beleolvasztva tudós elgondolását a lehetőség szerint hitelességre törekvő szövegpublikáció epikus értelmezésébe. Az eredmény kompromisszum lett, és milyen különös kompromisszum! Az, ami benne tudományos célkitűzésű — az epikus összefüggés váza —, éppen az bontotta meg a hiteles népdalpublikáció kereteit és vezette át a kiadványt a költői egész: az eposz nagyobb igényekre számító alkotása felé. De az eposz vágy nem oldja meg egészen az összeállítás módjának rejtélyét, hanem csak a mű terjedelme fokozatos növekedéséét. Még kifürkészetlen