Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Kisebb közlemények - Hegedűs lajos: Az új finnugor hangjelölés 161
168 HEGEDŰS LAJOS akkor azt kellene mondanunk, hogy szükséges. A nyelvi változások vizsgálatánál ugyanis fontos, hogy ismerjük a megváltozott jelenség vagy hang pontos fonetiüai környezetét: a hangsúly, hangmagasság, kvantitás és hangszín viszonyait, mert kétségtelen, hogy egy-egy hangváltozás megszületésében nem egy, hanem igen sok tényező ingadozása, mozgása hat aktív módon.4 Azonban aligha képzelhető el, hogy a gyűjtő gyakorlati munkája közben egyértelműleg és könnyedén él a finom átírás ezen bonyolult rendszerével. Koppant nehéz feladat egyidejűleg pontosan megfigyelni és lejegyezni egy-egy szóban vagy hangsorban az egymásba kapcsolódó hangok színezetét, artikulációs képzésüknek aprólékos mozzanatait, időtartam viszonyaikat, nyomatékeloszlásukat, melódiájukat, hangfekvésüket stb. A gyűjtő az eddigi tapasztalatok szerint kénytelen sematizálni. A sematizálás viszont nem a pillanatról-pillanatra módosuló hangtani viszonyokat rögzíti meg, hanem a tapasztalat alapján tipikusnak vélt, szilárd hangalakokat. Ha pedig ez a tényleges helyzet, akkor minden bizonnyal sokkal egyszerűbb hangjelölési rendszert kell alkalmaznunk. A minden finomságot tartalmazó beszédnyilatkozatokat csak hangfelvételezéssel lehet biztos formában megrögzíteni.5 Éppen az imént említett okoknál fogva nyelvjárásgyűjtőink már 1941-ben egyszerűbb hangjelölési rendszert dolgoztak ki.6 Szakítottak ,,a finnugor hangjelölés felé irányuló tendenciával, főleg az olvashatóság érdekében" (Mnyj. II [1953], 19), majd hasonló megfontolások alapján könnyen használható hangjelölési rendszert dolgoztak ki a Magyar Nyelvatlasz gyűjtési munkálataival kapcsolatban,7 amelyről KÁLMÁN BÉLA8 így ír: ,,Az egyes hangok (fonémák) megvalósulásának (realizációjának) természetesen végtelen sok változata (variánsa) van. Egy-egy beszélő nyelvében is tömérdek jelölhetetlen hangárnyalat szerepel. Természetesen lehetetlen feladat volna, és nem is célja nyelvatlaszunknak, hogy minden árnyalatot rögzítsünk. Még arra sem törekedhetünk, hogy mint ÁIMÁ nyolcféle hosszúságot . . . vagy mint KARJALAINEN és KANMSTO 11-féle e-hangot különböztessünk meg . . . Még ennél sokkal durvább hangtani különbségeket is nagyon nehéz pusztán füllel megkülönböztetni." KÁLMÁN BÉLA helyesen utal arra, hogy a hangjelölés nemcsak átírási, hanem érzékelési kérdés is. Nem az a lényeges, hogy hány alapjelet és mellékjelet tudunk alkalmazni az e vagy l hang árnyalatainak jelölésére, hanem az, hogy az említett hangokkal kapcsolatban hány érzékelési differencia-fok él bennünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy viszonylag kis igényű átírásban is az egymáshoz közeleső jelek gyakran egy érzékelési fokozatot jelölnek, adnak vissza. A gyűjtő hol egyik, hol másik árnyalati jelet használja ugyanazon hallásérzékelési benyomás feltüntetésére. De tegyük fel, hogy valaki oly tökéletesen iskolázta fülét, érzékelési képességét (gyakorlással ugyanis a hallásérzékelés bizonyos határok között nagy mértékben fejleszthető), hogy határozott különbséget tud tenni 14-féle chanti Z-hang árnyalatai között, 4 W. HORN—M. LEHNERT Laut und Lében (Berlin, 1954) c. munkájukban tanulságosan mutatnak rá a hangváltozásoknak fonetikai tényezőkkel kapcsolatos okaira. 5 HEGEDŰS LAJOS, Eszközfonetika a Nyelvatlasz szolgálatában. (Megjelent BÁRCZI GÉZA, A Magyar Nyelvatlasz munkamódszere. Bp., 1955. kötetben.) 6 SZABÓ DÉNES, AZ első magyar népnyelvkutató értekezlet határozatai. Bp., 1942. 7 DEME LÁSZLÓ, A magyar nyelvjárások hangjainak jelölése. Mnyj. II [1953], 18-37. 8 KÁLMÁN BÉLA, A hangjelölés. (Megjelent BÁRCZI GÉZA, A Magyar Nyelvatlasz, munkamódszere c. kötetben.)
