Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Tanulmányok - Károly Sándor: Az istenadta-féle szerkezetek személyragos alakjának szófaji jellegéről 130
Az istenadta-féle szerkezetek személyragos tagjának szófaji jellegéről I. Bevezető megjegyzések 1. Az istenadta-íéle szerkezetekkel eddig két, igen alapos dolgozat foglalkozott. Az egyik SIMONYI „Isten-adta" című értekezése, amely egy nagyobb, „Igenévi szerkezetek" címet viselő tanulmány egyik részleteként jelent meg 1907-ben (Nyr. XXXVI, 193—205, 264—71 és NyF. 47. sz. 10—30). A másik SZEPBSY GYULA dolgozata 1939-ből: „Az isten-adta-íéle szerkezetek a finnugor nyelvekben" (MNyTK. 47. sz.). SIMONYI a magyar, SZEPESY a rokonnyelvi szerkezeteket vizsgálta meg. Bőséges adattáruk teszi lehetővé, hogy megállapításaikat ellenőrizzük, s ahol az adatok nekünk — amikor készülő leíró nyelvtanunk szempontjából is újra mérlegeljük a kérdést — mást mondanak, módosítsuk. E tanulmányok, főleg pedig — mivel én csak a magyar szerkezetekkel foglalkoztam — SIMONYI munkája nélkül alig mentem volna valamire, hiszen a régi nyelvből új gyűjtött adatanyag nem áll rendelkezésünkre. SiMONYinak nemcsak adatai, hanem következtetései is igen fontosak, s ha a végeredmény, amire jutottam, különbözik is az övétől, ezt elsősorban annak tulajdonítom, hogy SIMONYI e szerkezetek esetében nem éppen a legszerencsésebb nyelvművelő elvek alapján ítélte meg a történeti változásokat is. 2. E tanulmány elején ki kell emelnem, hogy tárgyunkkal kapcsolatban nem szabad összezavarni két kérdést: az eredetnek, a fejlődés kiindulópontjául szolgáló szerkezetek felderítésének a kérdését és azt a kérdést, hogy a • tárgyalt szerkezetek hogyan viselkednek az újabb időkben, és hogyan helyezhetők el a mai nyelvrendszerben. Számolni kell azzal is, hogy e szerkezetek a nyelvrendszerben való helyzetük szempontjából esetleg változáson mentek át a nyelvtörténet folyamán, hogy talán a régi és az új ma olyan módon ól egymás mellett, hogy ez az együttlét rendszertani szempontból belső feszültséget, ellentmondást teremt, és azt vált ki a valóságot híven tükrözni akaró tudatban is. Lehet, hogy ez az ellentmondás nem oldható fel és el kell fogadnunk, hogy valamilyen kettős arculatú nyelvi kategóriával állunk szemben. 3. SIMONYI (NyF. 47. sz. 10—3) és SZEPESY (i. m. 3—6) ismertetése szerint igének tartja a mi szerkezetünk -t formánsos elemét régi nyelvtaníróink közül MOLNÁR ALBERT, PERESZLÉNYI PÁL, RÉVAI MIKLÓS, az újabbak közül RIEDL SZENDE (korábban), SZINNYEI, NÉGYESSY ; a nyelvtanírókon kívül külföldön ARENDT, MISTELI, nálunk P. THEWREWK, VERESS IGNÁC, ZOLNAI GYULA,1 BALASSA. Igenévnek fogja fel GONDOL DÁNIEL, SZVORÉNYI, RIEDL SZENDE (későbben), TAKÁCS ISTVÁN, KISS IGNÁC, IMRE SÁNDOR. SIMONYI maga előbb főnévnek tartja (Nyr. IV, 440), később, az „Isten-adta" című tanulmányában azonban az igenévi jelleget bizonyítja (NyF. 47. sz. 10—30). Erveinek nagy része ma is helytálló és felfog szerkezet eredetére vonatkozólag — lényegében — nem cáfolható meg. SIMONYI nézetét, tehát az igenévi eredetet fogadja el SZEPESY is, és a finnugor nyelvekből összegyűjtött bőséges példaanyag segítségével meggyőzően bízonyítjaj 1 ZOLNAI később hajlik arra, hogy igenévnek is tartsa (vö. MNy. XL, 4).
