Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9

A MAGYARORSZÁGI FINNUGOR NYELVTUDOMÁNY JELENE ÉS JÖVŐ FELADATAI 15 tom, hogy kitérjek még arra a kérdésre: mi okból és milyen tekintetben volt rossz — helyesebben mondva: maximalista és ezért irreális — első ötéves nyelvészeti tervünk, illetve ennek finnugor nyelvészeti része. Hibás volt ötéves tervünk szerintem egyebek közt azért, mert nem szá'rnolt a kutatók teherbíró képességével. Összeállítói, de meg egyes kutatók maguk is, figyelmen kívül hagyták, hogy számos tervpont teljesítése nem ugyanannyi kutatóra vár, hanem jóformán valamennyinek a megvalósítása voltaképp csupán egynéhány kutató feladata, illetőleg nagymértékben függ ezen egy-két kutató hathatós közreműködésétől. Más esetben viszont — a számok bűvöletében élve — a kutatókat legfeljebb csak darabszám vették számba, fejlettségi fokukkal nem törődtek, illetőleg egyáltalában nem latolgatták, hogy a terv egyes pontjait kik fogják megvalósítani. Nem vették figyelembe azt sem, hogy a folyóiratok életben tartása, szerkesztése, megfelelő színvonalú cikkekkel és ismertetésekkel való ellátása ugyanazokra a kutatókra vár, akiknek az idejét az ötéves tervben előirányzott munkálatok már teljesen lefoglalták. Nem gondoltak arra sem, hogy a kutatókat az elkövetkező öt év folyamán a tervben előirányzottakon kívül bizonyára előre nem látott teendők is igénybe fogják venni. Mellőzték végül országunk anyagi teherbíró képességének komoly mérlegelését is, noha eléggé nyilvánvaló volt, hogy népi demokráciánk a tudományok legmesszebb menő megbecsülése és támogatása mellett sem áldozhat egy tudományágra korlátlanul, csupán az érdekeltek. vágyálmai szerint. Mindezzel kapcsolatosan szokás arra utalni, hogy az ötéves tervünkbe felvett munkálatok az érdekelt kutatók javaslatai voltak, s hogy a terv elkészítésében valamennyien részt vettünk, tehát valamennyien egyformán felelősek vagyunk érte. Való, hogy ötletekkel mindén kutató szabadon állhatott elő, de az ötletek felelősségei járó összegezésére, azaz ötéves tervünk összeállítására már nem valamennyien kaptunk megbízást. E műveletnél — ha csendesen is, de mégis — már hangzottak el némi megfontolást javasló megjegyzések, akkori marrista vezetőink azonban nem tudtak olyan légkört biztosítani, amelyben a kritikai szempontok és a jogos aggályok nyugodtan kifejezésre juthattak volna, s ha mégis kifejezésre jutottak, meghallgatásra nem találtak. Persze ötéves tervünk maximaiizmusa a tervteljesítésben való elmaradásunknak nem egyetlen magyarázata. A lemaradásnak oka volt egyebek közt az 1950-től 1953 elejéig dívott mértéktelen és terméketlen értekezletesdi is; ez a munkaidő utáni egyéni továbbképzést szinte lehetetlenné tette, s a munkaidőnek is jelentős részét igénybe vette. Ha a céltalan, ill. szükségtelenül elnyújtott értekezletekre fordított időnek legalább a felét munkára használhattuk volna fel, ötéves tervünk teljesítésében kisebb lenne a lemaradás, illetőleg például orosz nyelvi tanulmányainkban lényegesen többre vittük volna. Az értekezletesdi okozta kárt nem lehetett határidő-megrövidítések szorgalmazása útján sem jóvátenni. A tudományos munka nem végezhető mechanikusan, s a tudományos alkotás nem csupán gépiesen végzett anyaggyűjtésnek meg írásbeli tevékenység kifejtésének az eredménye, mint ahogy egyesek néhány évvel ezelőtt gondolták. Az állandó önképzés, a lehetőleg széles körben való tájékozódás, a problémák minden oldalú vizsgálata a tudományos munkának igen lényeges tartozékai, s e tevékenységünknek szűk időhatárok közé szorítása — amint a Szovjetunióban réges-régóta vallják — semmiképpen sem használ, hanem — ellenkezőleg — rendkívül árt a tudománynak.