Nyelvtudományi Közlemények 54. kötet (1953)

Tanulmányok - Deme László: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez 10

A NYELV FEJLŐDÉSE BELSŐ TÖRVÉNYEINEK KÉRDÉSÉHEZ 27 kimutatható-e valamiféle bővülés, tökéletesedés a fejlődés során (CSERNIH pl. ezt a kérdést erősen kétkedve teszi fel. NylK. II/5, 55). — De mindezzel most nem is kívánunk foglalkozni. Egyetlen kérdésre utalnánk csak most : a hangtani arculatnak bizonyos területen mutatkozó szilárdságára, nagyfokú állandóságára. 1. Tudjuk, hogy a nyelvek szóalkotásra, szavaknak egymástól való megkülönböztetésére, tehát fonematikus tulajdonságként, különböző hangtulajdonságokat használnak fel. A hangszínbeli különbségeket több-kevesebb mértékben minden nyelv kihasználja : ez az egyes magán- és mássalhangzók különbsége. Az időtartamot, mint fonematikus tulajdonságot, már nem minden nyelv használja fel, sha felhasználja is, különböző mértékben (vö. LAZICZITJS, Fonetika, 165, 167, 171). Vannak nyelvek, amelyek a hangsúlyt is felhasználják szavaknak egymástól való megkülönböztetésére (uo. 175), s végül egyesek a dallamot, vagyis a hangmagasságot is (uo. 180). A magyar nyelv feltehetőleg még a finnugor alapnyelvből hozta magával azt a tulajdonságát, hogy a hangsúlyt nem használja fel fonematikus, szóalkotó tulajdonságként (vö. AHÁNY J.: Nyr. XXVII, 357). így természetes, hogy a szóhangsúlyt használó nyelvekből beszármazó idegen szavak elvesztik a magyarban eredeti hangsúlyukat s beleilleszkednek a magyar szókincsnek szóhangsúly nélküli rendszerébe. S ezek után viszont természetes az is, hogy a magyarból idegenbe átmenő szavak beleilleszkednek az átvevő nyelv hangsúlyozási rendszerébe : pl. huszár > fr. hussard; m. boszorka, bagarija > keletszlov. bosorka, bagarija (KIRÁLY PETUR közlése). A hangsúlynak a szóalkotásban való felhasználatlanul hagyása azonban nem jelent szegénységet a többi nyelvek hangállományához viszonyítva. Az időtartam mind a magán-, mind pedig a mássalhangzóknál olyan alapos kihasználtságot mutat, hogy ez ellensúlyozza az előbb említett látszólagos szegénységet. Az időtartam fonematikus felhasználása, nyomaiban, alighanem fellelhető volt már a finnugor alapnyelvben is, a magyar nyelv a maga külön életében ezt a meglevő tendenciát fejlesztette tovább, ezt tökéletesítette. Ugyancsak már a finnugor alapnyelvben megvolt a labiális-illabiális különbség fonematikus felhasználásának bizonyos formája is: a magyar nyelvet még külön életének egy időszakába is elkísérte az u mellett meglevő illabiális-veláris i (GOMBOCZ, ÖM. II, 73). így a magyar hangrendszer nem produkált elvileg újat, amikor az i mellett é mellett az ö hangot létrehozta (uo. 72, 74, 80) ; egyszerűen a labiális-illabiális különbség fonematikus felhasználhatóságának már megvolt elvét terjesztette csak tovább, alkalmazta újabb tagokra. A hangtani arculatnak tehát ebből az egyetlen esetéből, a hangtulajdonságok fonematikus felhasználásának kérdéséből is világosan kiolvasható az, hogy a nyelvnek e téren is vannak bizonyos történelmileg kialakult sajátos szabályai (vö. ZVEGINCEV : NylK. III/l, 14), amelyek a továbbfejlődésre irányítóan hatnak, s amely szabályok, törvények, éppen további esetek létrehozásával erősítik saját létüket is. 2. Még csak arra szeretnénk, ugyancsak a hangtan területéről, példát hozni, hogy a nyelv e törvényei maguk sem örök életűek, maguk is átalakulhatnak. A magyar nyelv hangtani felépítésének történetében — és bizonyos nyelvjárásokban még ma is meglehetős erőteljesen — fellelhető volt egy olyan tendencia, hogy az idegen eredetű mássalhangzótorlódásos szókezdet valamilyen módon feloldódjék. Ez történhetett magánhangzóelőtéttel: iskola