Nyelvtudományi Közlemények 53. kötet (1952)

Megemlékezések és értesítő - Korompay Bertalan: Harva Uno (1882–1940) 311

312 KOHÜMl'AY BERTALAN előadásai jelzik, a másikat KROHN JULIIT snak halála után kiadott és azután magj^ar nyelven is megjelentetett könyve: ,,A finnugor népek pogány istentisztelete" (BÁN ALADÁR kiegészítéseivel, 1908-ban). Ezek mellett a korszakos összefoglalások mellett említsük meg WABOÍTEN MATTinak a régi finn halott-tiszteletről (Vainajainpalvelus muinaisilla suomalaisüla". 1898) és KROHN KAARLEnak a finn ősrunók vallásáról írt speciális érdekű műveit („Suomalaisten runojen uskonto". 1914). Felléptétől kezdve mármost annyiban változott a helyzet ezen a téren, hogy akadt egy kutató, aki e magános korszerű összefoglalások után egymaga negyven évet szentelt ezeknek a tanulmányoknak, aki a finn vallástörténet látókörét számos munkában messzi kitágította, miközben központi művelőjévé lett ezeknek a problémáknak s mesterévé a körülötte csoportosuló többi kutatótársaknak. Lássunk csak ezek közül is néhány nevet! KARJALAINEN K. F. az obi-ugorok vallását írta meg (1917, németül FFC. 41, 44, 63), LEHTISALO T. a jurák-szamojédokét (MSFOu. LIII, 1924), HAMALAINEN A, foglalkozott a volgai-finnugorok gvertya-kultuszával (JSFOu. XLVIII, 1937), LOORITS O. megírta először a lívek '(1926—28), aztán legújabban az észtek vallását (,,Grundzüge des estnischen Volksglaubens". Lund, 1949), ITKONEN T. I. pedig a finnországi lappok hiedelmeit ismertette (MSFOu. LXXXVII, 1946). A szakirodalomnak ezt a kivirágzását látva, sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy magyar néprajzunk egyáltalán nem vagy csak igen kevéssé termékenyült meg belőle; hogy mindezideig e kutatásokon kívül maradtunk, róluk tudomást nem is igen szereztünk; hogy problémáink iránt a fentnevezett szakemberekben sem tudtunk legkevésbbé sem érdeklődést kelteni; s hogy általában, ami ősvallásunk kérdését illeti, még ma is olyan szinten vagyunk — nemcsak szak-, hanem iskolai tankönyveink is, — ami legjobb esetben KROHN JÚLIUS múlt századi könyve színvonalának felel meg! Mi jellemzi ÜARVÁnak ezeket a vallástörténeti főműveit? Jellemzi a világos előadás, az irodalomnak, így szovjetunióbeli népekről szólván, az orosz nyelvű igen jelentős szakirodalomnak kimerítő tárgyalása. Jellemzi a problémák feltárása mellett bizonyos józan tartózkodás elméletek konstruálásával szemben. Figyelem a szájhagyományra és a néprajz tárgyi világára; problémaérzék a környező szlávságnak az illető finnugor nép műveltségére tett hatása tekintetében. És az a filológiai készség, különösen kéziratos szövegeken alapuló tárgyalásmód esetében (mint a mordvin ősvallást ismertető munkában), mely PAASONEN HENRIK óta ezen a szakon is immár kötelezővé vált. Egyéb folklorisztikai dolgozatairól és nagyszámú kisebb cikkeiről is meg akarva emlékezni, nem vállalkozhatunk arra, hogy akárcsak fő témájukat megjelölhessük. Nagyobb részük a Finnugor Társaság folyóirataiban, a FUF.-ban, a Virittájá-ben. a Kalevala-társaság évkönyvében jelent meg; az 1936—43 közötti időre esőket elég rendszeresen számontartotta a Néprajzi Múzeum Értesítőjének folyóiratszemléje. — Csak ízelítőként ragadunk ki néhányat: Agricola- meg Sampo-kutátásait s a finnugor területről a lakodalmi énekeknek és szokásoknak valamint a rokonságneveknek kérdését. Agricolával kapcsolatban azokkal a tudósokkal vívott SETALA oldalán heves tudományos csatát, akik a karjalai isteneknek a 20-as években felfedezett svédnyelvű jegyzékéről azt bizonygatták, hogy a svéd változat volt a forrása Agricola 1551-ben zsoltárfordítása előszavában kiadott finn versezetének. HARVÁék ellenkezőleg a finn forrást mutatták ki eredetinek s a svéd kéziratot másodlagosnak. Hogy milyen fontos szerepet szánt Agricola homályos értelmű utalásainak, kitetszik abból, hogy f utolsó nagy munkája, melyet tudományos testamentumának neveztek: 500 lapnyi inn mitológiája, legalább is fele részében, amíg a SETALÁÍŐI megindított vallás'olklorisztikai gyűjtések feldolgozása benne túlsúlyra nem jut a történeti források *elett, egyenesen Agricola versei kommentárjának fogható fel.