Nyelvtudományi Közlemények 49. kötet (1935)

Értesítő - Zsirai Miklós: † Gombocz Zoltán. V

(JOMBOCZ ZOLTÁN XV dományos irodalomnak ebben a ritka igazgyöngyében! De ide Vág Gombocz munkáinak az a kimagasló csoportja is, amely a törökmagyar nyelvi kapcsolatok szövevényével foglalkozik. Ez a végtelenül fontos, de éppannyira kényes kérdés évszázadokon át izgatta a kedélyeket, s bár tagadhatatlan, hogy a vita során egyesek előzőleg is rátapintottak .az igazságra, Gonnboczé az érdem és dicsőség, hogy a szövevényt biztos kézzel kibogozta. Munkái, elsősorban a Honfoglalás előtti török jövevényszavaink c. terjedelmes tanulmánya (MNy. III), a Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache c. klasszikus könyve (SUS. Tóim. XXX), valamint A bolgár-kérdés és a magyar hunmonda c. nagyjelentőségű cikke (MNy. XVII) alkalmasint végérvényesen tisztázták nyelvünk honfoglaláselőtti török jövevényszavainak eredetét, a törökmagyar érintkezések történeti hátterét és művelődéstörténeti jelentőségét. Ha ezekhez hozzávesszük még :az Árpádkori török személyneveink (MNy. X) meg ia Magyar őshaza és a nemzeti hagyomány (NyK. XLV—XLVI) címen mintaszerű módszerrel megírt szebbnél-szebb tanulmányokat, jóformán együtt kapjuk azokat a legfontosabb forrásokat, amelyeikből a magyar múlt sarkalatos kérdéseire vonatkozó mai ismereteinket meríthetjük. Megelégedéssel, örömmiel tapasztalhatta Gombocz, hogy e munkáinak eredményei a magyar őstörténet-kutatás legbiztosabb pilléreivé váltak, s tanításának lényege nemzeti műveltségünk alkotórészévé szívódott föl. Gomfoocznak látnia kellett munkássága hatását, alapvető értékét, fejlődéstörténeti jelentőségét. Mutatni azonban sohasem mutatta, éreztetni azonban senkivel sem éreztette, mert embernek éppolyan volt, mint tudósnak: nagyvonalú, nemes és finoman tartózkodó. Ahogy a tudományos kérdéseket mindig az összefüggések nagy távlatából, az egyetemesség tisztult magaslatáról nézte, az egyént, az eseményeket, az életet is a filozofikus lelkek kiegyensúlyozottságával, fölényes derűjével szemlélte, értékelte. Keresetlen, közvetlen, lebilincselően kedves volt: megvetette a frázist, lenézte a „fesz és pöf" bajnokait. Szerette fajtáját, de nem hivalkodott vele, szerette munkatársait, de csak hátuk mögött dicsérte őket, szerette tanítványait, de sokat kívánt tőlük. A megtestesült jóindulat, a magától kínálkozó szolgálatkészség volt, de lelke legbelsejéhe nem engedett bepillantani. Az volt az érzésünk, hogy finom álarc imögé rejtőzik, az előkelő hanyagság,