Nyelvtudományi Közlemények 47. kötet (1928)
Tanulmányok - Tolnai Vilmos: A nyelvújítás - II. 1
5G TOLNAI VILMOS alkalmas. KAZINCZY egyre sürgette egy folyóirat megalapítását, a fel-felmerülő terveket örömmel üdvözölte. Végre 1814-ben megjelenik az Erdélyi Múzeum; a nyelvújítási harc egy-két mozzanata benne fel is merül; de hosszú időszakokban megjelenő, nem eleget befogadható füzetei, a szerkesztőnek távoli lakása, nem tették alkalmassá, hogy a szellemi élet igazi szervévé legyen; 1818-ban, a 10. füzettel meg is szűnt. Állandó folyóiratunk csak 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény megalakulásával lett; hosszú időn át ez volt minden tudományos megnyilvánulásnak és törekvésnek egyetlen színtere. A nyelvújítás vitája is itt emelkedik értékben és hatásban a legmagasabbra. A Tud. Gyűjt, megjelenéséig a vita, mint előbb, a levelezésben és röpiratokban, könyvek előszavaiban, jegyzeteiben folyt. KAZINCZY mindenfelé tudakozza a hatást, melyet DAYKA és BÁRÓTZI életrajzában kifejtett elvei tettek, s a legnagyobb megütközéssel attól kapta az első, komoly ellenvetéseket, akitől alig várta, legjobb dunántúli barátjától, Kis JÁNOSÍÓI.1 ) Leveléhez egy rövid, de szabatosan fogalmazott értekezést csatol: „Egynéhány gondolatok a' Magyar Nyelv' kimívelése eránt". Az 1806-i jutalomfelelethez képest sok közeledést mutat KAZINCZYIIOZ, de elveit teljességükben nem fogadja el. Az írót nem tartja a nyelv önkényű urának, csak fejlesztőjének; fődolognak ítéli, hogy „az író munkájával az olvasót bájolni tudja", de az eszközöket óvatosan válogassa. Amin KAZINCZY legjobban megütközött, az volt, hogy Kis JÁNOS az ő és hívei működését „revoluizio"-nak mondta: „A' nyelv-újításban tovább érünk, ha lassan járunk". Mikor KAZINCZY hallja, hogy GYARMATHI SÁMUEL munkáinak I. és IX. kötetével foglalkozik, kéri, küldje el megjegyzéseit. GYARMATHI ezt 1815 szeptemberében meg is teszi.1) Szorgalmasan kiszemelgette a két kötetet, bennük „igen sok jót, szépet, jelest, elmést, furcsát, kellemetest és szúróst is" talált; az új szók és kitételek legtöbbjéhez hozzászokott, s óhajtja, hogy a szokatlanokat is „tűrjék, szenvedjék el, sőt végtére szeressék és szokják meg" az olvasók. Legtöbb kifogása van a németből vett szólások ellen, melyeket grammatikai szőrszálhasogatással kell megvizsgálni, hogy a „finnyás, érzékeny s jóhoz szokott magyar fül* meg ne botránkozzék benne. ') 1814, okt. 7. Kaz. Lev. XII, 239. 2) Kaz. Lev. XIII, 129.
