Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Ismertetések és bírálatok - Zsirai Miklós: A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve. 138

ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK » 141 Az utolsó pontok találó példái közül a csendesz >- csendes változásnak inkább ahhoz a régi magyarázatához ragaszkodtam volna, amely szerint a csendes alak a csendeszség =*- csendességből való elvonás útján jött létre (vö. EtSz.); szerintem a számtalan -s képzős melléknév functionális analógiája csak mint rögzítő erő jöhet figyelembe. Ha a csendesz melléknév mellett már a változás idején meglett volna a csak 1763-ban fölbukkanó csend (vö. EtSz.), minden aggály nélkül elfogadnám GOMBOCZ elmés magyarázatát. ^ * * * PÁPAY első cikkének az volt a rendeltetése, hogy vázolja a nyelvünk rokonait kereső és bizonyító törekvések történetét. Minthogy pedig ez a kérdés fővonásaiban ma már tisztázottnak tekinthető, s elfogulatlan ítélet nem akadhat fenn a finnugor, sőt az uráli rokonság tényén sem: a szerzőnek elsősorban azt kellett ismertetnie, ki, hogyan, mennyivel járult hozzá e rokonság épületének megalkotásához. Természetesen nem lehetett szó nélkül hagyni a helyes nyomra bukkanás előtti tapogatódzásokat s az idővel megdőlt, de a maguk korában tudományos hitelű elméletek érveit, főleg persze a török rokonság tanát sem. A tudományos meggyőződés helyett különféle szempontoktól sugallt kardoskodások és ötletszerűen rakott kártyavárak kuriózumára kár lett volna kitérni. Szűkre szabott téren kb. négy század szorgalmas kutatásainak bő anyagáról lévén kény-. telén beszámolni, eleve tisztában lehetett PÁPAY azzal is*, hogy munkájának csak tervszerűen tagolt, a kevésbbé jelentősön átsikló, de a lényegest annál jobban kidomborító élénk előadás mellett lesz meg a kívánatos sikere. A középkor konvencionális nyelvhasonlító délibábjának, a héberrel rokonításnak érintése után áttér P. a komolyan számbavehető kísérletek és teljesítmények ismertetésére. Végigvezet a finnugor nyelvekkel történt egybevetések állomásain, a török eredetűség mellett vívott harcok zűrzavarán s előadását BuDENzcel, a fgr. elmélet győztes vezérével fejezi be. Elolvasás után némileg csalódottan tettem le a füzetet. Kerek összefoglalás, magasabb szempontok szerint megrajzolt képek, összehasonlító nyelvészetünk folyton tökéletesedő módszerének szemléltetése és a mindenkit meggyőző bizonyítékok bemutatása helyett krónikás modorban egymás mellé sorakoztatott történeti leltár-töredékeket kaptunk. Vagy az én felfogásom volt indokolatlan, esetleg helytelen, vagy P. hibázta el a szeg fejét. Az előadás szembetűnő aránytalanságaiból, a szervesség teljes hiányából számos nem-szakember téves benyomást fog szerezni. Hogy egyebet ne említsek, RÉVAI nyelvhasonlító munkásságával P. terjedelmesebben és tüzetesebben foglalkozik, mint pl. BuDENzcel vagy SAjNovicscsal és GYARMATHival együttvéve, pedig RÉvAinak ezen a téren semmi döntő jelentősége nincs. Maga a szerző tudja ezt legjobban: «Ennyi az egész, amit RÉVAI a fgr. nyelvek hangtanából tudott, s ez, mint láttuk, ismeretes volt már FISCHER és GYARMATHI előtt is». (28. 1.) Ugyancsak ipsissima verba: «Nyelvhasonlító mun-