Nyelvtudományi Közlemények 40. kötet (1911)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - IX. 328

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 343 8. Ugyanezen esetben (achronistikus, akármikorra érthető főtörténés mellett) a perfectumtő nem-mult vonatkozású subjunctivus alakja (amaveritj is előzményes, de nyomatékos modalis értelmű már oratio rectában is. 9. Oratio obliquában mind az amaverim, mind az amavissem alak mindig előzményes értelmű. Oratio obliquába került föltételes és efféle értelmű mondatokban a latin szinten csak az előzményességet fejezi ki ezzel a két alakkal: a szereplő személy szempontjából való jövendőség,' illetőleg az elbeszélő szempontjából való bekövetkezendőség értelme a mellékmondatokban kifejezetlenül marad. 10. A múlt vonatkozású perfecti subjunctivus alak (amavissem), ha történésjelző, mellékmondatban akár oratio rectában, akár oratio obliquában mindig előzményes, akár van nyomatékos modalis értelme, akár nincs. 11. A történésjelző perfecti infmitivus (a 72—73. pontban előadott eseteken kívül, mikor is az aoristos-functió alapján magyarázandó, s önálló használatú) mindig előzményes értelmű akármilyen alakú főtörténés mellett. 11. Tudatban lévő multságú főtörténés mellett a mellékmondatban a subjunctivusnak csak irreális alakja használatos (amavisset); viszont, ha múlt alakú verbum dicendi mellett oratio obliquában a reális alak (amaverim) fordul elő, ez arra mutat, hogy a helyzet multsága nincs tudatában a beszélőnek (az átképzelés egyik esete'. 97. Az előzményesség igebeli kifejezésének elhanyagolása. Az előzményesség kifejezéséről szólva meg kell még végül jegyeznünk kettőt. Az egyik az, hogy az előzményesség igealakbeli (a perfectumtő vei való) kifejezése a román nyelvek tanúsága szerint is mindvégig jellemző tulajdonsága volt a latin nyelvhasználatnak, annyira, hogy mikor az egyszerű perfectumalakok értelme elhomályosult, a késő latin nyelv, illetőleg a román nyelvek az ezeket kiszorító összetett alakokkal tovább is jelölni szokták az előzményességet. Másik megjegyezni valónk azonban az, hogy mindamellett már maga a latin irodalmi nyelv sem fejezte ki mindenütt az előzményességet, a hol pedig a történések valóságos viszonya szerint kifejezhető lett volna; azaz : a latin nyelv is, úgy mint a magyar, néha viszonyítás nélkül, önállóan, csupán a beszélő szempontjából való időt jelölve használta az igealakokat olyankor is, mikor a valóságban az egyik történés a másikhoz képest előzményes. így kivált a köznapi nyelvhez közelebb álló szaggatott, párbeszédes előadásban; de periódusokban is. Már