Nyelvtudományi Közlemények 39. kötet (1909)

Tanulmányok - Gombocz Zoltán: A magyar a-hangok történetéhez 229

234 GOMBOCZ ZOLTÁN. helyesírása legalább nem nyújt pozitív bizonyítékot arra, hogy e változás 1055 után ment volna végbe. Más felől azonban figyelembe véve, hogy az á hang ma is elég nagy nyelvterületen él, nem mondhatnók eleve hibásnak azt az olvasásmódot sem, a mely legrégibb nyelvemlékeink a és aa jeleinek egyik-másik esetben (ha t. i. finnugor o vagy u hanggal van dolgunk) d hangértéket tulajdonítana. Nézetem szerint az ős-magyarban (részben talán az Árpád-korban is) az eredeti szavak első tagjában a következő négy a hang állhatott: d — d [0: a — a] d — a [o: $ — á] Tehát pl. ház, álmu, hdrmu, de: ár, vág, hág; ad, fal, hal, de : átyá, savanyó stb. Hogy e hangok további történetét hogy képzelem, az az eddigiekből is nyilvánvaló. A nyelvterület nagyobb részén (azokban a nyelvjárásokban is, a melyekből a mai köznyelv fejlődött) a XIV. század folyamán a labiális rövid a mindinkább kiszorította az illabiális á-t, az illabiális á pedig valószínűleg jóval korábban a labiális hosszú d-t. Ezzel szemben az északnyugati nyelvjárás-területen a hangfejlődés iránya éppen ellenkező volt: az illabiális a és a labiális d terjeszkedett a labiális a, illetőleg illabiális á rovására. Ha az á > a változást spontán hangváltozásnak tartjuk, nincs okunk arra, bogy a palócz a > á változást idegen hatásnak magyarázzuk. Végeredményképpen tehát kimondhatjuk, hogy a köznyelvi a ~ á (ül. palócz $ ~ a) hangviszony valószínű ősmagyar előzményének a következő két hangviszonyt tarthatjuk : *a ~ a H ~ a, a melyekben tehát quantitative különböző, de qualitative azonos vagy majdnem azonos hangzók váltakoztak egymással. B) A 2. és 3. alatt felsorolt á ~ o ül. á ~ a <-~> o hangviszonyokat egyelőre figyelmen kívül hagyva, áttérek az a ~ o hangzóváltás eseteire. A köznyelvből a következő esetek tartoznak ide : vagyok, valék, való ~ volt, volnék, voltam; halok, halék, halnék *^» holt