Nyelvtudományi Közlemények 35. kötet (1905)

Tanulmányok - Ásbóth Oszkár: A magyar nyelv árja és kaukázusi elemei. (Megjegyzések Munkácsi Bernátnak «Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben» cz. munkájára.) (V.) 50

A MAGYAR NYELV ÁRJA ÉS KAUKÁZUSI ELEMEI. 51 nak látszó keleti qazdighől volna magyarázható (1. NyK. 34: 105. k. 1.). Maradjunk tehát csak a méreg szónál és nézzük, miért vall ez éppen oszét eredetre. Nem hangtani oknál fogva tartották Mu. előtt is a magyar szót oszét eredetűnek, hanem jelentése miatt; az oszét szó t. i. szintén «mérget» jelent, míg a megfelelő perzsa szó megőrizte az eredeti «halál» jelentést, a mint ezt SIMONYI már 1894-ben egy pár szóval igen határozottan és világosan megmondta: «méreg: marg Gift (zd. mahrka, újperzsa marg halál); finn myrkky. (NyK. 24.: 128. 1.). Erre a szóra még vissza kell térnem, a mikor az árja a-ból lett magyar é kérdését érintem; e helyt elég, ha rámutatok arra, hogy Mu. sehol sem tett kísérletet annak kimutatására, hogy a magyar szó hangtani okoknál fogva valamilyes oszét színezetet viselne magán; sőt ha szabad volna föltennünk, hogy Mu. csak némileg ért az oszét nyelvhez, az ő fejtegetéséből egyenesen azt kellene kiolvasnunk, hogy ő a szót csak jelentésénél fogva tartja oszétnek, hangzásra nézve pedig nem, mert ő a magyar szót márgból magyarázza, már pedig a kinek csak némi fogalma van az oszét nyelvről, tudja, hogy az oszét marg hosszú a-val olvasandó. No, de nincs jogunk azt föltenni, hogy Mu. még csak ennyire is ért az oszét nyelvhez; igazságtalanság volna tehát, ha ilyen, egészen helytelen es önkényes föltevésből kiindulva megállapítanék, hogy Mu. valószínűleg maga sem tekintette oszétnek a magyar méreg szót; ez ellenkeznék egy régibb, határozott kijelentésével is (lásd Ethnographia 5 : 20.), a melyre egyenesen hivatkozik. De ne törődjünk most a hangzókkal, azokról később úgy is lesz szó, bennünket itt csakis a szó végén hangzó -g érdekel, a melyről Mu. tárgyalásából is a napnál világosabban kitűnik, hogy abban semmi speciális oszét sajátság nem rejlhetik, hisz ugyancsak g-n végződik a közép-és újperzsa marg szó is, a mely csak azért nem látszik olyan alkalmasnak a magyar méreg(-mérget) magyarázatára, mert «halált*) jelent, nem pedig «mérget». A ki mégis azt állítaná, hogy a magj^ar és oszét szó jelentésének találkozása lehet véletlenség, mert a «halál» jelentésből elvégre könnyen fejlődhetett a «méreg» jelentés valamely perzsa nyelvjárásban, vagy akár a magyarban magában is («halált inni» > «mérget inni»), az semmiesetre sem állítana olyan dolgot, a mely magában véve képtelenség volna. De egy ilyen, nagyon is elképzelhető föltevéssel nincs miért foglalkoznom, itt nem a jelentésfejlődés története érdekel bennünket, hanem egy tőle teljesen független hangtani kérdés. Bizonyíthatja-e a magyar részeg, hogy -g szóvég már maga oszét hatásra vall? Tagadhatatlan, hogy a magyar részeg és az oszét rasig nemcsak összecseng, hanem azonos jelentésű is. De ezzel azután ki is merítettük mindazt, a mit az oszét szóról mondhatunk, a nagy munkák, a melyek az oszét nyelvvel foglalkoznak, 4*