Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Thúry József: A XIV. századbeli oszmán-török nyelv - 148

A XIV. SZÁZADBELI OSZMAN-TOROK NYELV. 155 hanem még a XVII. században is, a mennyiben MEGISER még mindig így kívánja hangoztatni pl. a következő szókat: dangla (korán), demjfis (tenger), derin// (mély), dinçle- (megérteni), erünr/ (férfié), aduno (névé), basuna (fejed), elun// (kezed), sőt még MENiNSKinél is olvashatunk a ta??rí mellett tanári (isten) hangoztatást. E nyelvtörténeti tanulság alapján tehát méltán kérdezhetjük, hogy ha még a XVI., sőt XVII. században is olyanféle volt a kiejtés, a minőnek az Iszkendemdme helyesírása feltünteti: nem nevetséges anachronizmus volna-e a három századdal régibb korból származó szövegben a ^ betűt e-nek, a , betűt i, vagy i-nek, a CÍ-et j'-nek és az viJLj-t y, n-nek olvasni a mai kiejtés szerint? A mondottak alapján tehát kétségtelen dolog, hogy ennek, a szóban levő XIV. századi nyelvemléknek helyesírása még legkevésbbé sem történelmi, hanem egészen fonetikus és így teljes biztossággal olvashatunk benne minden betűt az eredeti értéke szerint. Az első helyen említett nehézség vagy akadály azonban éppen úgy megvan az Iszkendernámé-nál is, mint bármely török szövegnél, a mely arab betűkkel van írva. A szerző, illetőleg a kézirat másolója ezen a nehézségen kétféle módon igyekszik segíteni, hogy megkönnyítse a szóknak miként olvasását. Először azzal az eljárásával, hogy a helyesírása mintegy középütt áll az oszmán és a csagatáj helyesírás között, a mennyiben gyakrabban kiírja a magánhangzókat (t. i. az f elif, ^ je és . vav betűket), mint az oszmántörök szokta, de még sem olyan teljességben, mint a csagatáj, vagyis a közép-ázsiai török. Másodszor pedig azzal ad útbaigazítást a helyes kiejtésre, hogy a harekât (magánhangzók) jegyeit (t. i. fatha, készre és zamme) és az írásjeleket (ú. m. a tesdíd és dsezm jeleit) gyakran alkalmazza. Lássuk tehát közelebbről az Iszkendernáme hangjelölési módját. A szókezdő f (elif a medda jelével) mindig a hangot jelent. Pl. Jf al (vedd!), u^f at (ló), OÍ ad (név), (jj t •••! asmak (akasztani), ^df alti (hat), ^jjöf andan (attól) stb. De a szó közepén és végén a hangértéket képviselő elif a medda jele nélkül áll, így : f. Eitka eset, hogy ott, a hol a-t kell hangoztatni, nem volna kiírva az