Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)
Tanulmányok - Kalmár Elek: A határozókról - I. 99
100 KALMÁR ELEK. föltétlenül, vagy csak esetleg szükséges kiegészítései az igének, a factitivus; 2. a módviszony. Ez a szakasz tehát a kiegészítők és vonzatok szakasza, az objektív viszony II. szakaszát BECKER egyéni viszonynak nevezi, ezek egy általánosabb dolgot, cselekvést egyén gyanánt jelölnek meg. Ilyenek : 1. a helyviszony, 2. az idó'viszony. 3. az okviszony; ezekhez járul inkább függelékképpen az állítmánynyal összekötött cselekvés: gerundium, ablativus absolutus stb. Tehát a második szakasz a tulajdonképpeni adverbialiák osztálya. BECKER híres munkájának eredményei nagyrészt bejutottak minden német nyelvészeti műbe s az iskolai nyelvtanokba; egy részük pedig ezután fog bejutni, mert a határozókat illető elmélete igen csekély, sőt majdnem semmi továbbfejlesztésbon sem részesült. A mondatrészek jelentéstana s ezen az alapon való osztályozásuk kevéssé érdekelte a külföld tudósait s az iskolai nyelvtanok jóformán még annyit sem nyújtanak ebből, a mennyit BECKEE megállapított. A reformátor KERN FERENCZ mondattanában egy szó sincs a bővítmények jelentéséről, csak alakjuk szerint osztja fel őket kétféle bővítményro : «Es giebt sieben Arten von Prádikatsbestimmungen: 1. Prádikatsbestimmung im Nominativ, 2. im Accusativ, 3. im Dativ, 4. im Genetiv, 5. Kasus mit Práposition, 6. Adverb alléin, 7. Adverb mit Práposition» (Leitfaden für den Anfangsunterricht in der Deutschen Grammatik. Berlin 1888. 62.). Ily módon a magyarban a négy eset helyett 32 alakot kellene külön mondatrészszé tenni. Valamivel jobb, mert legalább a BECKER színvonalán áll LYON 0. Handbuch der Deutschen Sprache, Leipzig. 1897°; megkülönböztet, majdnem mint BECKER, négyféle határozót: Adverbiale loci, temporis, módi, causae, de csak a helynél csoportosít háromféle kérdést: hol? hová? honnan ? — az időhatározóban már csak a mikor ? és mennyi ideig ? kérdéssel foglalkozik (93. s köv. 11.) a többi bővítmény, a jelzőn és állítmányi névszón (prsedikativumon) kívül: Ergánzung vagyis Objekt, még pedig négyféle: Akkusativ-, Dativ-, Genitiv-, Prápositional- oder Verháltnisobjekt (188.). A mondattant nagyjában mondattani alapon tárgyalja. Hasonló a ÜEYSE-féle nyelvtan átdolgozása is LYONÍÓI, 1900. 406.1. Az osztrák nyelvtanok közül legyen elég KUMMER K. FÉRD. tekintélyes nyelvtanára támaszkodnom: Deutsche Schulgrammatik2 Prag, 1886. A mondattan itt is mondattani szerkezetű s az öt mondatrész közül a negyedik az «Ergánzung, oder Object», még pedig szintén Accusativ-, Dativ-, Genitiv-, Prápositional-, Infinitiv-Object (125. s köv. 11.); ötödik mondatrész az Adverbiale: hely-, idő-, mód- és okhatározó, melyek közül a két elsőnek van kiemelve a hármas iránya. Szerinte a határozók «közelebbi» körülményeket jelölnek («náhere Umstánde», pedig éppen távolabbiakat jelölnek, mint az «objektum»-ok!), de a mondat teljességéhez éppen nem szükségesek. Természetesen nála is megvan, mint mindenütt, a nehézség az «objektumok" és határozók megkülönböztetésében: «Es ist daher oft schwer zu unterscheiden, ob ein bestimmter Casus Object oder Adverbiale ist» (144). Mintha a mondatrészek kérdése kellőkép meg lenne oldva és megállapítva, még a tudományos tárgyalások is az eddigi keretek közé szorítkoznak, mert a logikának nincs szüksége rá, hogy ebben az útvesztőben részletesebben tájékozódjék, a lélektan a képes beszéddel esetről-esetre kisegítette magát s még nem rendszerezte a képes beszéd használatát. Azért pl.
