Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Munkácsi Bernát: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben - 361

374 MUNKÁCSI BERNÁT. taival, minden szabályaival és kivételeivel, teljes készen hullott volna az égből alá, vagy mint Pallas Athene pajzsosán és sisakosán pattant volna ki Zeus homlokából. Bizonyos morphologiai eltéréseket tehát a finn-ugor és indo-europai nyelvek között ép oly természetesen és könnyű szerrel értelmezhetnénk, mint egyes szókincsben' külömbségeket; csupán azt várva el, hogy az egyezések oly természetűek legyenek, hogy azok keletkezését ne tulajdoníthassuk pusztán az emberi szellem általános egyneműségén alapuló analógiának, vagy nyelvi hatás nyomán létrejött átvételnek, illetőleg véletlen találkozásnak. Nem szabad tehát merő formális, vagy mint POTT nevezi, physiologiai egyezéseknek lenniök; hanem meg kell bennük lennie a hangbeli azonosságnak is s ezen kívül a legfontosabb és legősibb nyelvalakulatokhoz kell tartozniok. — Ilyen alakulatok kétségkívül a névmástövek. Az összes kutatók egybehangzó véleménye szerint ezek a nyelvképződés legkorábbi időszakaiból valók s ha nem is az egyedüli, de mindenesetre leglényegesebb alkatrészei a nyelvek morphologiai szerkezetének elannyira, hogy effélét nélkülök alig képzelhetünk el. Kiválóan fontosak ezért a nyelvrokonság kérdéseiben a névmások s még POTT is, ki pedig mindenkor a külömbségekre figyelmeztet a nyelvek szerkezetében s minden nyelvkutató közt legélesebben szokott az elhamarkodott rokonitás ellen síkra szállani, bevallja, hogy a nyelvszármaztatások kérdéseiben ezen bizonyságok különös hitelt és számbavételt érdemelnek ; mivel ezek, mint elvont fogalmak, hasonlóan a nyelvtani végzetekhez, tartalmi ürességüknél fogva («ihrer, als abstracta, stofflich grossen inhalts-leere wegen») sokkal állandóbbak; másrészt, mivel a nyelvekben, még ha más szónemek (nagyobbrészt természetesen főnevek) átvételétől nem is tartózkodnak, a legcsekélyebb hajlandóságot idegen területekről való befogadásra épen az efféle elemeknél (t. i. névmásoknál) tapasztaltunk. Ha a finnugor és indo-europai nyelvek közt nemcsak valószínűnek vehető, hanem be is igazolható a rokonság, ennek első sorban a névmási elemek egyezésein kell mutatkoznia)). Ezeknek megfelelőleg ANDERSON a névmásokon kezdi tétele bizonyítását. Kimerítően elősorolja az önálló és ragként szereplő személyi névmásokat s amazoknak alaphangzásait ekkép következteti: l.sz. ma-na (talán már ekkor magashangúan: m<2-na, mi-na) \ 2. sz. ta-fia, vagy tu-na (esetleg ez utóbbiból: tü-na, tina) | 3. sz.