Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Kalmár Elek: Állítmány és alany - 280

ÁLLÍTMÁNY ÉS ALANY. 293 ról ő is azt mondja, hogy teljes mondatok, mert semmit sem lehet, vagy kell kiegészíteni hozzájuk. Tehát ő sem tud ellenni az ily kezdetleges mondatok nélkül. Az ily tagolatlan mondatok közé számítom én a hangutánzó szót is (vox imitandi), mert ha az indulatszónak megadjuk azt az elismerést, hogy mondat és állítmány, akkor a hangutánzó szótól sem vonhatjuk ezt meg többé. Míg a mondat Ítélet és az állítmány mondás volt, addig az indulatszó sem lehetett mondat vagy beszédrész, száműzve volt a beszéd igaz, nemes elemeiből, mert sem helyes Ítéleti formája nincs, sem fogalmat nem jelöl. De most már többen fölvették a mondatok közé s ha ez helyes volt, s ha a mondat egyed, akkor a hangutánzónak is mellette van helye. Ez is oly teljesen érthető, ennek is mondat az értelmezője s ez is oly kerek, különváló egész, mint az indulatszós mondat. A különbség kettejük között az, hogy az indulatszóval érzelmeinket vagy akaratunkat fejezzük ki, tehát az ige módjeleit pótoljuk és az indulatszó mindig a beszéd idejére vonatkozik: jaj (== de fáj most);. a hangutánzó szóval pedig észrevételeinket közöljük, tehát azt, hogy valami rajtunk kívül történik s az eseményt folyamatos állapotában a beszéd idejébe, vagy a múltba teszszük: «zsupsz»: valami esik, vagy leesett, «tik-tak»: az óra ketyeg, «puf-puf»: ütnek, «miau»: ez macska, «egyszer csak, krriksz, eltört». Az indulatszót támogatta a nyelvtörténet: sok közülök igéből keletkezett; a hangutánzó szót is támogatja a nyelvtörténet: sok ige keletkezett hangutánzó szóból. Ez pedig nem történhetett volna, ha a hangutánzó szó a mondat körén kívül állott volna, ha nem lett volna amaz eredeti mondatokban ő az állítmány. A hangutánzó szó névszói ragozása mitsem dönt: az igét is haszáljuk névszó gyanánt, pl. A nagy félsznek fele is sok (Közmondás). A hangutánzó szó a második olyan beszédrész (pars orationis), mely nem ige, és mégis állítmány. Külön mondatoknak vehetjük a megszólítást (vocativus) is. (V. ö. SIMONYI i. h.) A megszólítás már lehet bármiféle névszó, de mondat, az esemény tekintetében úgyszólván határozatlan mondat: «Károly!» a. m. hallod-e, vagy veled akarok beszélni, vagy: hogy tehetsz ilyet? «te jóság!» (itt a «jóság» a «te» értelmezője); nesztelen!» e megszólításban nem hiányzik semmi a mondatból, semmit se lehet hozzá tenni, a mi szerves összefüggésben volna k .