Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Kalmár Elek: Állítmány és alany - 129

130 KALMÁR ELEK. dolat szó a mondat meghatározására használhatatlan, az, hogy a kivánó és kérdő mondatok nem gondolatok kifejezései, pedig ezek is csak mondatok. KERN is épen ezek miatt mondja (Die Deutsche Satzlehre. 1883. 24—25. 1.), hogy a gondolat szó helyett geistiger Vorgangot, lelki működést lehet tenni a meghatározásba. Épen e szerint határoznám meg én is nem ugyan a mondatot, hanem a beszédet. Hogy t. i. a beszéd (sermo) lelkünk három működésének hangunk (azaz egyszerűen emberi hang, nem pedig «tagolt», azaz artikulált hang) útján való közlése. Tehát emberi hangon való közlése annak, hogy valamit tudunk (észrevettünk), • valami érzelmet érzünk, vagy valamit akarunk. A beszéd eredete lelkünk eseményében, czélja és eredménye pedig a közlésben van. A míg lelkünk eseményeit önkéntelenül és közlő szándék nélkül fejezzük ki, pl. önkéntelenül szisszenünk fel, sirunk, vagy tombolunk, addig az eredet nem vezet eredményre, a természetes hang olyan élettelen, mint a közönséges szekérzörgés, melyből pedig szintén megértjük, hogy egy szekér jön, vagy megállott. Ez a zörgés nem beszéd, mert nem szándékos, nem valami czélért történik. Hasonlókép ha a sírásból, vagy tombolásból megértjük, hogy az illető búsul, vagy örül, ez csak a mi okoskodásunk következése, nem az illető műve, mert neki ez nem volt czélja. A beszéd akkor kezdődik, mikor tudjuk, hogy meg fognak érteni, vagy épen akarjuk is, hogy megértsenek. Ekkor pedig minden megnyilatkozásunkat, a mely hangunk segítségével történik, élő beszédnek kell venni, ellentétben a némajátékkal és jelbeszéddel. Legkezdetlegesebb alakja az élő beszednek, midőn a gyerek azért sír, hogy megértsék, hogy baja van. Ekkor a természetes hangot minden változtatás nélkül alkalmazza, őszintén sír, de e hangnak már czélja van: a közlés. Ebből kettő következik. Először, hogy a beszéd nem áll csupa tagolt hangmozgásokból, mint általában szokás tanítani (így WEGENER is: Untersuchungen über die Grundfragen des Sprachlebens, 1885. 63.1.). Az indulatszók nem ízeit hangok, rendesen más hangtörvények alá esnek, mint a többi szók, pedig a beszéd részei közé számítjuk őket. Nem ismerek nyelvet, mely a levegőt a szók kiejtése közben befelé szívná, de a csodálkozást jelentő magyar c-c-c-t befelé szívott levegővel ejtjük, a hm-hm-hen, pszt-hen semmi hangzó nincs, rrripsz-hen