Nyelvtudományi Közlemények 18. kötet (1883)

Értekezések és közlések - Dr. Ásbóth Oszkár: Szlávság a magyar keresztény terminologiában. 321

SZLÁVSÁG A M. KERESZTÉNY TERMINOLÓGIÁBAN. 417 a XIV. század végén, vagy nem bánom akár a XIII. század közepén még latin s-szel írták az sz hangot, nem z-ve\. Ezt pedig egy pár tollhibából kell megtudnunk. A Halotti Beszédben, mely, akár hogyan ítélünk koráról, mégis csak régibb korból való, mint az Ehrenfeld codex eredeti szövege, 9-szer találjuk a ^ jelt, ötször az sz-t, 4-szer sc-t és csak egyetlen egyszer a latin s-et az sz hang jelölésére. Tehát mégis találunk latin s-et is a HB.-ben az sz hang jelölésére, ha bár csak egyszer is : sőt a Königsbergi töredékben is találunk egy ilyen esetet. De mit bizonyít a milostben és tistan szók latin s-szel való írása? Éppenséggel semmit! Hiszen tudjuk, hogy a középkorban a hosszú s (f) és t egy betűbe folytak, s hogy akármilyen nyelven írt kéziratokban található ez a ligatura, mely eredetileg szt hangot jelölt és ezt tovább jelölte még ott is, hol a magára álló latin s a magyar s (s) értékét vette föl, úgy hogy pt. a magyarban st mint kész egységes betű jelölhetett szt-t, de s és í-ből való keletkezésénél fogva természetesen st (st)-t is. Kész analógiát találunk erre a mai német helyesírásban. A német s mássalhangzók előtt sch (magyar s^-sé változott; az írásban ez a változás nem volt mindjárt észrevehető, sok ideig latin s-szel írták az újonnan fejlődött hangot is, t és p előtt még mai nap is így írják az s (s) hangot.l)

De azért az sí, sp nem vesztették el eredeti értéküket sem és mai nap is mind az st, sp mind az szt, szp hangokat jelölik (stehen, stall, de erster,fürst; sprechen, spielen, de knospe, ivespe). De nem szorulunk idegen analógiákra, a magyar források egészen világosan mutatják, hogy st mindig kiváltságos szerepet játszott, hogy nem csak st-t, hanem szt-t is fejezhetett ki, noha az utóbbi már a legrégibb korban zt jelekben is talált kifejezést (v. ö. HB.-ben: zocoztia). A Krisztus szót pl. codexeink, ha nem rövidítik a görög kéziratokból a latin forrásokba került módon görög betűkkel, mindig Cristus-n&k írják, mint a latinban, semmi tekintettel a kiejtésre, tehát az sz hangot latin s-szel jelölve. Ebben a szóban x) Kráuter Zur Lautverschiebung 42. 1. ezt így magyarázza: «Wönu nach deni Vorbilde von schr (= sTcr) in der mhd. Orthographie schw, schl u. s. w. statt siv, sl, sm, sn geschrieben wurde, wáhrend die sp, st unangetastet geblieben, so gibt es dafür doch kaum eine andere Erklárung, als dass in der lateinischen Orthographie wohl st, sp, aber kein stv, sl, sm, sn anlantend vorkam». NYELVTÜD. KÖZLEMÉNYEK. XVIII. ^l