Nyelvtudományi Közlemények 12. kötet (1875)

Tanulmányok - Dr. Bartal Antal: Görög-latin hangtan. 341

402 BAETAL ANRAL kivetése ellen, de csak az írásban, mert a nép nyelvén még folyton ezen ingadozó, határozatlan hangja volt. Ez volt oka , hogy Cicero azokat, kik irataikban lectu alakot lectus h. használtak subrusticusoknak nevezte. *) MÁSODIK RÉSZ. I. FEJEZET. Az önhangzokról általánosságban. I. Az önhangzók rendszere. 63. §. Volt idő, midőn az ős indogermán nyelveknek vocalismusa (önhangzók rendszere) három rövid a, i, u és három hosszú á, i, ü önhangzóból állott. Ezen eredeti önhangzórendszer az által szenvedett változást a görög és a latin nyelvben, hogy a régi a idők folytával, egyrészt a hang gyengítés, másrészt a szomszéd hangok befolyása alatt majd a felhangu e- majd ismét az alhangú o-ba ment át, úgy hogy e az átmenetet a-ból i- az o pedig w-ba közvetítette. E szerint a görög és a latin önhangzórendszer egészen új alakot öltött, a mennyiben a hármas osztályozás az ötös osztályozásnak, de itt is szigorú rendet követve, helyet engedett, a mint azt a következő minta mutatja: a, e, i, o, u, vagy: a e o i - u Ezen önhangzóknak helyettesítése és elváltozása, a mint az a görög és a latin nyelvben a szók alaprészeiben és képzőiben nyilvánul, valamint azon törvények és befolyások, melyek alatt ezen változások létrejönnek, tanulmányozásunk tárgya. 64. §. Az önhangzók változása egyrészt az önhangzók gyöngítésében, másrészt megerősítésében áll. Az önhangzók gyöngítése kiindulva a legerőteljesebb hangból az a-ból, (melynek, a mint előbb láttuk, eésoa helyettesítője) lefelé halad a gyengébb u és i-ig, végre az önhangzó elnyomásáig; tehát a—u—i, pl. optomos, optumus, optimus. l)

Cic. orat. 48; 161.