Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)
Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1
38 LINDNER ERNŐ. mon Dieu" (bízom istenemben), a „de" és „ad" praepositiók által tétetnek ki, melyek latinban a valami pont felöl és a valami pont felé mozgásnak határozott locális jelentéseivel bírtak. Az angol „ofa és „to" praepositiók is, melyek angolban a germán genitivus- és dativus-végzetek helyébe léptek, eredetileg locális jellemet mutatnak. Az ilyen franczia, angol casusok közt és a régi nyelvek casusai közt való egyetlen egy különbség abban áll, hogy a casust határozó elem most francziában és angolban a szó eleibe tétetik, míg az ariusok eredeti nyelvében a szó végéhez függesztetett. A mi a nómenek cásusairól áll, az épen oly helyesen az igevégzetekre is alkalmazható. Nehéznek látszhatik, a görög és latin ige személyvégzeteiben pontosan ráismerni a személyes névmásokra, melyek egy igebásishoz hozzáragasztattak, p. o. az „én szeretek, te szeretsz, ö szeret" kifejezése végett; de egészen észszerűnek látszik föltenni, hogy ezen végzetek valamennyi nyelvben, az eszmét illetőleg, ugyanazok — t. i. személyes névmások — voltak. Csudálkozhatunk a német „du liebesí, er liebeí" alakok végzetein, a mennyiben az ,,estu és „ttf* a mai német személyes névmás „du" és „er" formáival alig identiiicálhatók ; de csak együvé kell állítani az öszves ariai nyelvjárásokat és azonnal észre fogjuk venni, hogy azok eredeti végzeteknek egy sorára utalnak vissza, melyek aztán csakhamar el is kezdik mondani saját történeteiket. Az öszvehasonlító grammatikában okvetlenül ezt kell fölállítani egyik alapelvül, hogy a nyelvben teljességgel semmit sem szabad pusztán formálisnak tekinteni, mielőtt minden csak lehetséges kísérletek meg nem tétettek, a nyelv formális elemeit visszavezetni az ö eredeti és lényeges typusaikig. Hozzá vagyunk szokva azon gondolathoz, hogy a grammatikai végzetek módosítják a szavak jelentését ; ámde szavak legelőször csak szavak által módosíthatók, és ámbár a tudomány jelen állása mellett még nem lehet állítani, hogy minden grammatikai végzetek vezettettek vissza önálló ősszavakra, de mégis oly sok grammatikai végzettel történt az — még oly esetekben is, hol csak egyetlen egy betű maradt volt fenn —, hogy csakugyan van jogunk fölállítani ezen szabályt, hogy a nyelvnek valamennyi formális elemei eredeti reális jelentéseikkel bírtak. Tekintsünk már most újabb irodalmi nyelveket is, minő a franczia és az olasz. A legtöbb grammatikai végzetek itt még a
