Nyelvtudományi Közlemények 6. kötet (1867)
Budenz József: Az „az ez” mutató névmásról. 29
34 BÜDENZ JÓZSEF. tőből lett új nóvmástö. Hasonlóképen alakilag bonczolható a mongol tere (= az), a pluralisi te-de szerint; a szanszkritban az a mellett ragasztatik ana is stb. Ilyen alakilag való bonczolást megenged talán a magyar az^ ez is ,• a melyekben a z, a mint F. úr is akarja, képző-elemnek vehető, mely, a mire még egyes nyomok a magyar régiségből mutatnak (ad = az), igen alkalmatosképen d hangból állhatott elé, épen úgy, mint a kéz, víz, méz, vezetni szók z-je rokonsági tanúság és physiologiai okoknál fogva ilyen eredetű. Csak hogy az előbbiek után, a megmaradó a, e-t már nem tartjuk még határozatlan jelentésű gyökhangnak, hanem categoricus mutató névmástönek, a melyből az ismert korban használt az, ez tök képeztettek. A mi pedig a z} illetőleg d képzö-elemet illeti, Fogarasi úrnak ebbeli sejtelmét nyelvrokonsági tanúságokkal tudnám támogatni, nem ugyan a mongol, török vagy szanszkrit nyelvekből, hanem a keleti-finn vagyis ugor nyelvekből. Ugyanis a cseremiszben van, mint egyszerű és még használatban is levő két mutató névmástö: tu (az) és ti, te (ez); de ezek mellett közönségesebb használatuak tudó (az) és tide (ez); tehát a do, de, mely p. o. a kudo (= mely)-ben is eléfordúl, volna az, a mi a magyar z} illetőleg d-nek felelne meg. Ugyanott a cseremiszben van mo, ma = kérdő mi névmás; de ma mellett mada is, a mely az osztják met-ve\ is egyező. A mordvinban van a cseremisz íi-nek megfelelöleg td (ez), és e mellett tétéi v. tite, tehát td, te képzöelemmel, s a mordvin mezei, mez (= mi) már épen úgy z-t mutat föl, mint a magyar mutató az, ez. Megtaláltunk volna e szerint az ugor nyelvekben egy cZ-féle (do, de; te) vagy z-féle képzőelemet, mely kérdő és mutató névmástÖkböl ngyanily jelentésű tőket képez ; s hogy evvel egy s ugyanaz a magyar az, es-nek z-]e, mely valamikor d volt, azt elfogadható nézetnek veszi tán F. úr is, a ki különben a magyar nyelvnek az egész altáji törzszsel való hasonlítását ajánlja. Azonban F. úrnak a magyar az, 02-nek 2-jét illető, imént támogatott sejtelme alkalmat szolgáltat, hogy én is a magam részéről egy az az} ez-t illető másik sejtelemmel lépjek elé. Azt hiszem t. i., hogy a magyar mutató névmások eredetileg nem csupa önhangzón, hanem úgy mint a finn és ugor nyelvekbeliek, t mássalhangzón kezdődtek, azaz hogy egyszerű tőjük nem a, e (illetőleg 0, e), hanem to, te volt. Ezen vélekedésemet ajánlják a következő figyelembevételek. Nem szólva arról, hogy az altáji nyelvek között a
