Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)
Értekezések - Budenz József: A magyar el igekötőről 73
86 BUDENZ JÓZSEF. kifejezett eZóVe-irányulás a cselekvés szakadatlan haladását fejezi ki (a-2. és 3. csak az ahhoz járuló külön mellékképzeletek által válván ki). Ha mármost az e jelentésű (2. 3. 4.) el-t az 1. alattival (= weg, fórt) egybevetjük, észre kell vennünk, hogy ez mint igekötő sokkal külsőlegesebben függ össze az egyszerű ige fogalmával, mint amaz (a 2. 3. 4.-féle) , melynek jelentése szorosabban összeforr az egyszerű igefogalommal; mondhatnók, hogy emez (1.) mint igekötő, tehát igehatározó, az igét külsőleg, amaz (2. 3. 4.) pedig belsőleg határozza meg. Oka az, hogy az 1. alatti el az eredeti irányjelentéséből a „messzeség, távolság, jelennemlevés" jelentését fejlesztvén ki, tartalmas, s úgyszólván vastagabb fogalmú adverbium maradt, míg a 2. 3. 4. alatti el tulajdonképi'tartalmasságát, az alapszói helyviszonyi fogalomértékét (pars antica) jóformán elejtette, s csupán az egyenes folyó irány s az ebben való haladásnak dynamicus jelzőjévé lett. Hogy ez így van, mutatja azon körülmény, hogy az efféle el a legkülönbözőbb tartalmas helyirányi adverbiumok elé léphet: el-be, elki} el-föl f el-alá, el-szét, a mely minőségben tökéletesen a német hinnek felel meg : hin-tin, hin-aus, hin-auf, hin-ab, hin-über stb., noha ennek eredeti tartalmas jelentése egészen más volt mint az el-é (hin= oda, v. ö. kin und her). így tehát az eZ-nek mint igekötőnek, illetőleg igehatározónak tökéletesen elveszett eredeti tartalmas helyviszonyi jelentése, mert az el 1. is azt másnemű tartalmas-jelentéssel cserélte föl; pedig mindkétféle el-nek szükségképen kell hogy valaha ily tartalmas helyviszonyi jelentése volt legyen. Ámde ez megvan a mai elé igekötőben , melyről már fentebb, ez értekezés elején, bebizonyítni igyekeztem, hogy alakilag az el eredetileg egy lehetett vele. Ha tehát most bizonyos, hogy az el-nek is kellett valamikor ugyanarra szolgálhatnia, amire SLzelé: szinte kétségtelen, hogy mind a kettőnek csak egyugyanazon alakjok is volt. E szerint, ha vagy eZ-nek volt eredeti alakja elé, vagy az elé-é el, a hangfejlödés általános alapelvei szerint mindenesetre az előbbit fogjuk elfogadni, azaz hogy eZ-nek valamikor elé-íé\e alakja volt, vagy olyan alakja, melyből a mai elé eredhetett, s melyből egyszersmind el is kerülhetett ki. Ilyennek már fentebb az eleve-t jelöltem meg; így tehát az el és elé-nek egymáshoz való viszonyát röviden így adhatjuk elé : hajdanta (talán még a HBeszéd korában) nem volt el és elé, hanem csak az eleve, mely mind a tartalmas helyviszonyi-jelentéssel, mind a csupa irány kifejezővel bírt; azután a csupa irány kifejező
