Nyelvtudományi Közlemények 1. kötet (1862)

Tanulmányok - Fogarasi János: Szabatosság az igeidőkben - 1

SZABATOSSÁG AZ IGKIDOKIíEN. 5 megholt volna. — Hogy a minemű szentegyházakat rakattatott volna. — Minemű szent életben élt légyén kedég dicsőséges sz. István király mind holtig. — Annakokáért látván az szent király, hogy reménységtől mejfosztatott volna. — Es lén nagy ereinek (örömek) rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak , hogy olyan nemes érdemes confessor ment volna az ő társaságokban mind ö szent fiával; de viszon ellen lén nagy sirás óhajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent és kegyes atyjoktól megváltanak volna. — Mikoron Fejérváratt eltemették volna. — Mikoron úr pápának levelét és atyai szent áldomását érdemiette vóna venni. — Mikoron az koporsóról az márvány követ felemelték volna. — Az időben, mikoron Krisztus úr születetinek utánna imának háromszáz nyóczvan egy esztendőben és Konstantinápolban uralkodnék Emánuel császár : hallván ez jámbor keresztyén császár, hogy úristen megvilágosojtotta csodatétcinek jóhirével remete szent Pál testét, helyheztöté nagy tisztösséggel asszonyunk szíz Máriának egyházában, kit ennen maga az császár rakattatott volna. — Es nagy csodálattal megbeszéllé őnekik, mint járt vóna és megmutogatván őnekik mind hátát, vállait, miképpen felszakadoztak vóna az vereségben. — Annakutánna nem sok idő elmúlván, az hadba vésze, kinek még testét sem tudhaták hová lett vóna el. — Nagy hálákat ád vala dicsőséges szent Pál ösönknek mind ő fiaival, hogy az erek kárhozattul megszabadojtották vóna. Mind ezen írásmód leginkább összetett mondatokban a latin cum, postquam, ut stb. kötszókkal összekapcsolt igemódok utánzása, s halmozvák ezzel régi nyelvemlékeink, különösen a melyek latinból úgy szólván tudósok által fordíttattak, de a melyeket ma már, igen helyesen, alig követ valaki, és a melyek — erre különös figyelmet kérek — szintén alig találhatók a régi iratokban is, ha azok nem a latin után, hanem eredetileg és inkább a nép általános nyelvszokása után szerkesztettek, kivévén, hol azoknak nyelvünk természetéhez képest, ú. m. a lehetőségi állítmány okban valósággal helye van, mire nézve talán később némi példákkal szolgálhatunk. Másik igen nevezetes eltérés a régi és újabb írásmódban a személyi és birtoki névmások használata, hol azok a nyelv szellemében nem múlhatatlan szükségesek, t. i. leginkább kiemelés vagyis hang-