Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)
2016-12-01 / 281. szám
Hatvan évvel a sortűz után (Folytatás az 1. oldalról.) Salgótarján. Az 1956-os forradalom Salgótarjánban erőszak nélkül csendesült el, éppen ezért volt érthetetlen, hogy a kommunista párt nagy támogatásáról tanúbizonyságot tett városban miért lőttek a munkástömegre, miért volt szükség erre az embertelen tettre. Megszenvedte ezt a magyarázatokat máig nélkülöző esetet az akkori helyi társadalom, s nem gyógyította be a sebeket az sem, hogy a hatvanas években mintegy engesztelésül, a szocialista hatalom óriási építkezésekbe fogott a városban. Attól a naptól kezdve minden más lett, az emberek féltek, szinte kivétel nélkül mindenki, még a rendszerváltás idején is. Salgótarján abból az időből kapta meg a félelem városa jelzőt. Minderről szerdán délután a salgótarjáni Stécé Kávéházban Ledöntött útjelzők címmel megrendezett emlékműsorban beszélgettek helyi túlélők, családtagok és érdeklődők, a Zenthe Ferenc Színház művészei és Geskó Sándor szociológus, akinek kordokumentumaiból Schiffer Pál filmrendező két filmet is készített, „Engesztelő 1956-1989", illetve „Ledöntött útjelzők l-H" címmel. Az 1956-os forradalom salgótarjáni eseményeivel és a december 8-ai sortűzzel kapcsolatos kutatások a '80-as évek végén indultak meg városunkban. A témáról Dávid János és Geskó Sándor szociológusok kutatásai alapján Schiffer Pál rendező készített két dokumentumfilmet, a több éves kutatás eredményeit összefoglaló kötet pedig 1990 márciusában jelent meg. Ennek címe: „Forradalom - Sortűz - Megtorlás". A háromfős szerzőgárda egyik tagja, Geskó Sándor volt a vendég a Stécé Kávéházban, ahol egy különleges beszélgetésen, egykori szemtanúk és más érdeklődők előtt elevenítette fel a kutatómunka és a film megszületésének körülményeit. Geskó Sándor mindössze 27 éves volt 1988 tavaszán, amikor felmerült a film ötlete. Gondos előkészítés után úgy döntöttek, hogy forgatni kezdenek. Dokumentum-gyűjtésnek indult a munka, amelynek már a szervezése sem volt könnyű: fedősztorit kellett kitalálniuk, hogy egyáltalán szóba merjenek állni velük a tarjám munkások. Ezért azt mondták mindenkinek, hogy a munkás létről gyűjtenek információkat, pusztán arról szeretnének beszélgetni, hogy milyen most Salgótarjánban munkásként élni. A beszélgetéseket még így sem vállalták bátran a riportalanyok, legtöbben otthonuktól távoli helyszínen adtak interjút és csak azzal a feltétellel, hogy a felvétel csak akkor lesz nyilvánosságra hozva, ha az illető már úgy érzi, nincs mitől félnie. Mert akkoriban, a rendszerváltás előestéjén még jócskán volt. Geskó Sándor társadalom- kutató felidézte azt az 1988. novemberi napot, amikor elhangzott Grósz Károly „fehér- terroros" beszéde:- Nem akartam hinni a fülemnek és tudtam, így még nehezebb lesz szóra bírni az embereket - fogalmazott, majd ismert salgótarjáni ötvenhatos személyekhez fűződő emlékeiből idézett fel néhányat. Mesélt Mede Lajos hegesztőről, aki az Acélárugyárban tagja volt az úgynevezett Hadady-Hargitai féle fegyveres csoportnak. Tudott a gyárban, decemberben elrejtett fegyverekről, januárban részt vett azok biztonságos elhelyezésében. Mindezekért 1957. április 18-án a Budapesti Katonai Rögtönítélő Bíróság 10 év börtön-büntetésre, mint főbüntetésre, valamint egyes jogai gyakorlásának 5 évre való eltiltására, mint mellékbüntetésre ítélte. Ő különösen bizalmatlanul fogadta a munkáslétről érdeklődő szociológust, végül azonban teljes nyíltsággal beszélt harminckét évvel korábbi emlékeiről. így tett felesége is, a dokumentumok tartalmazzák az ő elbeszéléseit is. Megrázó volt hallgatni Geskó Sándort, amint elmesélte Mede Lajosné történetét: férje bebörtönzése után ugyan dolgozhatott az Acélárugyárban, de mint ellenforradalmár-feleség, nem használhatta munkahelyén az illemhelyiséget, mondván „nehogy bepiszkítsa azt".- Ez volt a megismert történetek közül az, amely leginkább visszaadta a rendszer velejéig gonosz jellegét emlékezett vissza a szerző. Majd kifejtette, hogy kordokumentumot akartak csinálni, de a legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy találkoztak olyan emberekkel, akikről nem is feltételezték, hogy mennyire félnek, milyen megtörtén kell az életüket leélniük. Megtudtuk, hogy beszélgetett pufajkásokkal is, akik közül egyikük történetébe a hallgatóságot is beavatta.- Az akkori Vásártéren lakott, ablaka a térre nézett s ő minden nap, órák hosszat nézett ki az ablakon. A sámlija mellett a második, harmadik találkozásunkkor felfedeztem egy kisbaltát. Tehát félt. Ő is félt - idézte fel a szociológus, aki beszélgetőpartnerei kérésére tájékoztatást adott a december 8-ai sortűz előzményeiről, ismert tényeiről is. Eszerint valaki valóban feltartóztatta az acélgyári munkásokat, hogy minél kevesebben járjanak a vérengzésre előre kijelölt helyen, s megtudtuk, hogy szovjet katonák és helyi pufajkások is lőttek a tömegre, a városban ekkor tankok is állomásoztak. A tömegnél nem volt fegyver, védekezni nem tudtak. Az elhunytak száma 131 fő, a számonkérés pedig máig várat magára. A lelkekben keletkezett szenvedést jól szemlélteti egy túlélő elbeszélése: „Elérték a céljukat és úgy megfélemlítettek bennünket....Hogy az elég egy életre! Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a válasz ez volt? A munkástanács meg a józanabb eszűek óvták a túlkapásoktól a népet, és ez a válasz? Ilyen a köszönet? Minden keserűség belém szállt. Minden keserűség. És a keserűség azt hiszem egy kicsit gyűlölet is....Ez nem emberhez méltó dolog volt. Nem tudok erre mást mondani. Még annyit, hogy minek is születtem magyarnak, de ha mér magyarnak születtem, akkor itt maradok. Itt élned, halnod kell, itt, ebben a hazában. Még akkor is, ha ez nem tetszik nekik. Még akkor is, ha nekünk nem tetszik az, amit velünk csinálnak..." Hozzászólások között halhattunk visszaemlékezést Ponyi József élő szemtanútól, a decemberi sortűz túlélőjétől arra vonatkozóan, hogy hogyan úsz- hatták meg pufajkások a büntetést, s arról is, hogy milyen hihetetlen, hogy a sortűz éppen egybeesett a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának egyházi ünnepével.- Az isteni szeretet szembetalálkozott a gonoszsággal - fogalmazott ezzel kapcsolatban Varga András esperes-plébános hozzászólásában. A jelenlévők könnyeikkel küszködve köszönték meg a szervezőknek és Geskó Sándornak a beszélgetést azt hangsúlyozva, hogy a témáról beszélni gyógyító erővel bír. Lakatos Kati Nincs kegyelem- Egy forgatás margójára Gáspár Tibor, a Miskolci Nemzeti Színház tagja nem először forgat a balassagyarmati születésű rendezővel, Matúz Gáborral. A legbátrabb város című dokumentum-játékfilm egyik főszereplője volt, a balassagyarmati csehkiverés során hősi halált halt vasutas. Lapunk a december 8-án bemutatásra kerülő, az 1956-os salgótarjáni sortűz alapján készült Nincs kegyelem című filmről kérdezte a színművészt. ■v.„, ■- -•5 ‘- Matúz Gábort még a televízióból ismerem, annak idején szívesen néztem a műsorait A legbátrabb város forgatókönyvét is érdekesnek tartottam. Úgy éreztem, érdemes benne lenni, együtt feltárni, bemutatni a hazaszeretet és kitartás szép történetét Megtiszteltetés volt részt venni benne. A Nincs kegyelem esetében hasonlóképpen nyúlt egy fájdalmas, tragikus, részleteiben kevéssé ismert történelmi eseményhez. Fedezetet jelentett Gábor személye, és a történet is vonzó volt számomra. Egyszerű fuvarosembert játszom, aki Salgótarján mellett él. Nagy élmény volt lovakat hajtani, izgultam, vajon sikerül-e felhajtani őket a dombra, kihajtani a kapun a lovaskocsit az utcára. Jó hangulatú forgatási napok voltak, ámbár sok részletben tudtuk felvenni a jeleneteket. Ahogy Gábor a pályázatok során pénzhez jutott, úgy tudtuk folytatni, illetve újra és újra elkezdeni a munkát. El sem tudom képzelni, hogy fognak összeállni a sok részletben felvett jelenetek egy egésszé - nagyon kíváncsi vagyok. A forgatás során túlélővel saj- ) nos nem találkoztam, de Gábor részletesen elmesélte a történetüket - nagyon drámai, megindító, sokszor könnyfakasztó eseteket hallottunk tőle. Az én korosztályomnak már csak áttételesen vannak emlékei az ötvenes évekről. Szentesen, egy kisvárosba nőttem fel, a család nem nagyon beszélt az ÁVH-s időkről, mindenki félt, magában tartotta a történeteit. Ami nekem eszembe jut '56-ról, talán két | dolog: 1957 szeptemberében születtem, többször eszembe jutott, hogy a szüleim a legsötétebb megtorlás idején szerethették egymást... A nagyapám Mezőkovácshá- zán volt mezőgazdász: próbálta menteni a jószágokat ahogy tudta, azokban az időkben. Az 50-es években az összes fogát kiverték az Andrássy úton, ott, ahol most a Terror Háza van. Nem sokat beszélt a Rákosi-korszak őrületes éveiről de egy dologra emlék- | szem: büszkén mesélte, hogy az utolsó fogát ő húzta ki magának harapófogóval... Baracius Krisztina
