Nógrád Megyei Hírlap, 2016. november (27. évfolyam, 256-280. szám)
2016-11-07 / 260. szám
A mindenszenteki ünnep alatt temetőinkben a keresztek mellett a legtöbb gyertya a hősök emlékhelyét öleli körül. Legyen az első vagy a második világháború pusztításairól szó, ők, akiknek családtagjai nem tudnak sírjukon gyertyát gyújtani, ide zarándokolnak, hogy a kegyelet virágait, mécseseit tegyék le a szobor vagy az emléktábla elé. Mai, rendhagyó utazásunkban, a száz évvel ezelőtti hőseink nyomába eredünk, az első „nagy háború" időszakát felelevenítve, megidézve egykori harcoló családtagjainkat, a mi családi hőseinket, legyenek túlélők vagy hősi áldozatok, hitvesek, nagypapák, dédpapák vagy ükpapák, a régmúlt időből, a történelem lapjairól. chívumban, a családi emlékezetben, a még élőkkel folytatott beszélgetésekben - mert minden családnak van egy története a 100 évvel ezelőtti időről, legfeljebb még nem kerestük meg. De merre is harcoltak elődeink? Doberdó és Isonzó nevét nem csak népdalaink őrizték meg hanem a háborús emlékezet is. Az Isonzó folyó, ami a térség névadója, 1100 méter magasságban ered a Júliai-Al- pokban, majd dél felé folyva a mai szlovén-olasz határon kanyarog az Adriai-tengerig. A Doberdó név pedig a fennsíkot foglalja magában, és a hasonló nevű települést. De valójában ez a két név sokkal többet: a Galíciai (keleti) front mellett, vagy azzal együtt számunkra az első világháborút, emberáldozatokat, múltunkat, felmenőink fiatalságát. A helyszínen ma is állnak emlékhelyeit, temetők, köztük magyar vonatkozásúak is. A katonák imahelyeket már a háború alatt is létesítettek itt, de ezeket a front változása miatt meg kellett semmisíteni. Az egyik legszebb, már maradandó emlék a Doberdói magyar kápolna, amelyet még 1918-ban kezdtek építeni, IV. Károly király, a Monarchia második és egyben utolsó királya kezdeményezésére, a magyar katonák tiszteletére, de az épület berendezése befejezetlen maradt, mert a történelem közbeszólt. így méltatlan módon elfeledték, csak 2009-ben sikerült átadni, s ma azokra a katonákra emlékeztet, akik itt, idegen földben'nyugszanak, távol a hazájuktól. A szám szerint 12 „isonzói csatában" mintegy 300 ezer magyar halt meg az egész akkori ország területéről, 1915 és 1917 között. Ezek a csaták az úgynevezett felőrlő harcok halmazába tartoznak, ami azt jelenti, hogy az itt harcolók kis területen, nagy létszámban harcoltak, hatalmas emberáldozatok árán, gyakorlatilag eredménytelenül. A csaták sorát a caporettoi áttörés, vagyis a 12. isonzói csata zárta, amivel a Monarchia seregei Olaszországba értek. Az embervesztesége az osztrák-magyar birodalomnak mintegy félmillió volt, s ahogyan már írtuk is: ennek jelentős része magyar volt más országrészek mellett a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből. A „hazai" folytatást ismerjük: a zűrzavaros őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjai, majd a trianoni békediktátum, és az új helyzettel feldolgozása, valamiféle konszolidáció az országban, és egy újabb korszak, amelyet szintén egy háború értelmetlen pusztítása zárt le. Az első világháború után a nehéz gazdasági helyzet közepette is igyekeztek emlékezni a hősökre. Az akkori megye- székhelyen, Balassagyarmaton 1937-ben avattak emlékművet a világháborús hősöknek, Salgótarjánban pedig a posta előtt 1923. november 18-án avatták fel a város első köztéri alkotását, Siklódy Lőrinc szobrát. Ez utóbbit sajnos már csak fényképen láthatjuk, pedig igazán impozáns lehetett, s az arra járókat valóban arra emlékeztette: hős fiaink emlékét megőrzi a város közönsége. Később, 1932 nyarán külön emléktáblát létesítettek a losonci gyalogezred első világháborús áldozatainak, amelyet Bóna Kovács Károly készített, alkotása ma a régi temetőben található, a nagytemplom előtt pedig a másolatot látjuk, ami Bobály Attila alkotása, ezt 2007-ben avatták fel. A mai város déli részén, Zagy- vapálfalván pedig Martinelli Jenő Őrt álló katona című szobI/eszelovszki Balázs Az, hogy az első világháború és a Monarchia szétesése a levegőben lógott már évekkel 1914 előtt is, az a történészek számára nem vitás. Ha csak hazánknál maradunk; a nemzetiségi kérdések, a keleti-nyugati országrész eltérő fejlettsége (mondjuk egy galíciai falu és Bécs helyzetét nézve), a földrajzilag is hatalmas birodalom irányíthatatlansága csak kisebb cseppek voltak a pohárban, a nagyhatalmi ellentétek, célok, a kialakult szövetségi rendszerek, a Balkán helyzete már évekkel azelőtt borítékolta: itt valaminek történnie kell. S történt is, a bizonyos merénylet 1914. június 28-án, amelyen felháborodott a közélet, a Monarchia hadüzenete után pedig már éltették a háborút. A haditechnika fejlettsége miatt azt hitték, ez a háború gyors lesz, szállóigévé vált a mondat: „mire a falevelek lehullanak, hazatérnek a katonák". A falevelek ugyan lehullottak, de a katonák közül sok ezren sohasem térhettek haza szeretteikhez. A villámháborúból állóháború lett, s a másik szállóige szerint: „nyugaton a helyzet változatlan" lett. Azaz mégsem: már százak, ezrek értelmetlen halála sok család életét örökre megváltoztatta, sok falu és város vesztett értékes, egészséges világnézetű, igaz magyar embereket, a háború nemcsak a frontra, de a hátországra is kihatott, legfőképp az emberveszteség által. Ma, amikor már objektívebben tudjuk megítélni a történéseket, egyre több szó esik a világháborúról, különösen is a 100 évvel ezelőtti, 1916-os évről. Kutassunk a családi arrát 1926. május 30-án, a magyar hősök emlékünnepén avatták fel. Aki ma a városba érkezik, jól láthatja a felsőtemetőben álló emlékművet, ami valóban őrt áll a község felett, s nyugat felé nézve emlékeztet a távol történt harcokra. Zagyvapál- falváról, erről a pár száz lelkes településről 52 katona halt hősi halált az első világháborúban. Folytathatnánk tovább a sort, hiszen szerte a megyében minden temetőben, vagy a falu főterén található emlékmű a hősöknek, amit elődeink gondoztak A doberdói magyar kápolna negyedszázad után ki kellett egészíteni egy másik névsorral: a második világháború borzalmaiban elhunyt katonák és polgári áldozatok neveivel, s a rendszer- váltás után XX. századi történelmünk harmadik világot rengető eseményének, az 1956-os forradalom áldozatainak neveivel vagy emléküket megőrző oszloppal, emlékjellel, kopjafával. Múltunk tehát nemcsak nagy történelmi ünnepeinken szólít megállásra, hanem mindennapjainkban is, most, az ünnepen pedig különösképp. A100 évvel ezelőtti, hazánktól távoli események, a második világháború, vagy a 60 évvel ezelőtti 1956- os forradalom hősei igazán megérdemlik, hogy emlékükre gyertyát gyújtsunk. Ady Endre Imádság háború után című költeményében így kiált fel: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke." Legyen a szívünkben béke és tisztelet a hősök iránt. Boruljon gyertyafénybe a temetői kereszt és a hősi emlékmű, hogy érezzék elődeink: nem felejtettük el tetteiket, emlékezünk rájuk, és elmondjuk, átadjuk az utódoknak is régmúlt idők üzenetét, emlékezetét. Salgótarjánban a posta előtt állt a hősök szobra, amit 1923-ban avattak fel. A korabeli képeslap megőrizte a szobor felvételét Salgótarján M. kir. posta a hősök szobrával és őriztek meg az utókornak. Családok őrzik az emlékezetben a felmenőket, a hősöket, akik egy értelmetlen háború áldozataként hagyták hátra a hitvest, a gyermeket és a családot. 5 ami a legszörnyűbb: ezt az emléktáblát Az október 17-i játék nyertesei a helyes választ beküldők közül: Bocsárszki Zsuzsanna Molnáráé Hűvösvölgyi Márta Bugyi Mária Gratulálunk! Barangolás száz év' előtti hőseink nyomán