Nógrád Megyei Hírlap, 2016. március (27. évfolyam, 50-74. szám)
2016-03-26 / 71. szám
FOTÓ: KELE SZABÓ ÁGNES Ör ök titok nyomában „Homorú tükröt kaptam örökül”-. e szépen fogalmazott, mély értelmű önvallomás adja annak a dokumentumfilmnek a címét, amelyet Kőszegi Edit forgatott Balázs János (1905-1977) salgótarjáni festőművész életéről, munkásságáról. A filmet a rendező és egyik rendszeres alkotótársa Szuhay Péter kulturális antropológus részvételével a minap nyilvános vetítés keretében mutatták be a Dornyay Béla Múzeumban. A nézők nyomon követhették több kor- és pályatárs, jó barát, patrónus (köztük Szabó Tamás szobrászművész, Földi Péter festőművész, Botos Zoltán festőművész, Varga Attiláné Gréti) megszólalását, s mindenekelőtt meghallgathatták - korábbi filmekből való átvétel alapján - magát Balázs Jánost, ahogyan mesélt önként vállalt sorsa alakulásáról. Újra felidéződtek azok az elmúlt évtizedek során különféle módokon - főként az általa és róla írott könyvek, kiadványok, visszaemlékezések révén - ismertté vált életrajzi adatok, események, történések. Az 1905-ben a szlovákiai Alsókubinban született Balázs János apja korai halála miatt kisgyermekként maradt árva és anyjával valamint három testvérével együtt költözött Salgótarjánba, a pécskői cigányhegyre. Mindössze két osztály végzett, amikor kitört az első világháború. Az iskola nyűgét, terhét örömmel tette le s nem hiányzott számára a többi gyermek társasága sem. Elkülönült tőlük és szívesen töltötte idejét idős emberekkel. Eleinte velük, majd egyedül járt az erdőkbe tüzelőfát, gombát, szedret, csipkét, vadkörtét szedni, majd a Somlyói palahányóra, haldára hulladékszenet gyűjteni. Rajzolgatott, s mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Ily módon, szegényesen - de nem boldogtalanul - tengette az életét, s már harminchét éves volt, amikor kikerült a frontra s negyvenhárom, amint a hadifogságból hazatért A hatvanas évek végéig eseménytelenül teltek napjai, végtelenül szegényes viskójában farics- kált, hangszereket javítgatott. Néhány fiú járt hozzá beszélgetni, s egyiküktől - Botos Zolitól - festéket, ecseteket is kapott. S ezzel homlokegyenest megváltozott az életmódja, minden idejét a festészetnek, az írásnak szentelte. Bár a munkássága iránt fokozatosan növekvő érdeklődést, a kikerülhetetlen nyilvánosságot nehezen viselte, arra vágyott, hogy versei, gondolatai - amelyekkel ötezer lapot teleírt, s amelyek saját megfogalmazása szerint „döcögő édes gyermekei festményeinek... hosszú alvás után ébredjenek végre fényes napvilágra. ” Földi Péter szerint Balázs János műveiben belső képi világát tette láthatóvá, a szabadságot hozta be a művészetbe. Salgótarjáni síremlékén a következő sorai olvashatók: „Élni any- nyi, / mint ide-oda rakni / azt, ami veszendő holmi. ” A film azzal a jelenettel zárul, amint Botos Zoltán 1977-ben elhunyt egykori öreg barátja nevében harminckét évvel később átveszi a Magyar Örökség-díjat... A múzeumi rendezvényen a szervezők nevében K. Peák Ildikó művészettörténész mindenekelőtt arról kérdezte a vendégeket, hogy miként kerültek kapcsolatba a cigány kultúrával, hogyan fedezték fel Balázs Jánost, s mire fókuszáltak elsősorban. Kőszegi Edit és Szuhay Péter válaszaiból kirajzolódott, hogy Salgótarján azért érdekes számukra, mert a legtöbb cigány származású alkotó embert adta. Közülük is kiragyog a sajátos sorsú, különös személyiségű Balázs János, aki munkássága révén felmérhetetlen értékű örökséget hagyott hátra. A diskurzusba a közönség soraiból is bekapcsolódtak, érdekes, figyelemre méltó gondolatokat vetettek fel, de az továbbra is - minden bizonnyal örökre - titok marad, hogy a gyakorlatilag iskolázatlan, primitív körülmények között élt Balázs János miként tudott ilyen szellemi magaslatokba emelkedni festőként, költőként és bölcselő toliforgatóként egyaránt. Az utókor illetve Salgótarján egyet tehet: méltó módon őrzi emlékét, következetesen népszerűsíti életművét. A Szabó Tamás alkotta köztéri szobor felállítása 2006-ban szép, maradandó gesztus volt, mint ahogyan ez a filmbemutató illetve a Balázs János képeiből, életének, írásainak mozaikjaiból összeállított aktuális kiállítás is egy lépés ezen az úton. Csongrády Béla A Balázs Jánosról készült film bemutatóján a salgótarjáni múzeumban Szuhay Péter, Kőszegi Edit és K. Peák Ildikó. Háttérben a festőművész képei. A tömjén földje Manyasz Róbert Kázmér a Dornyay Béla Múzeum Baráti Körében Ománról tartott előadást Se szeri se száma azoknak a híressé lett embereknek, akik Salgótarjánból indulva jutottak el alkalmasint a világot jelentő deszkákra. Friss példaként elég a József Attila Művelődési Központ fennállásának ötvenedik évfordulója tiszteletére rendezendő április 4-i gálaest fellépőit számba venni. De sokan voltak és vannak olyanok is, akik az élet más területein vívtak ki rangot maguknak, csak nincsenek reflektorfényben. Közéjük tartozik Manyasz Róbert Kázmér iszlámjogi szakértő is, akit a saria (az iszlám erkölcs, moralitás, helyes viselkedés „szabályzata”) és a politika viszonya foglalkoztat elsősorban. A Bolyai János Gimnáziumban érettségizett fiatalember a szegedi egyetemen volt történelem és földrajz szakos hallgató, s egy egyiptomi utazás keltette fel az érdeklődését az arab vüág illetve a muszlint kultúra iránt, olyannyira, hogy Libanonban vallási egyetemeket is végzett. Manyasz Róbert Kázmér a minap a Dornyay Béla Múzeum Baráti Körének meghívására látogatott szülővárosába és tartott előadást Ománról. Az Arab-fél- - sziget délkeleti peremén elhelyezkedő országot a tavalyi és az idei januárban kerékpárral járta be északtól délig. Tapasztalatairól érdekfeszítő, saját készítésű fényképekkel illusztrált élmény- beszámoló formájában számolt be a hallgatóságának. Mondandójából kiderült, hogy az egykori gyarmatállam 1970- ben a jelenlegi szultán uralkodásával gyors fejlődésnek indult mind az infrastruktúrát, mind az életszínvonalat tekintve. Az előadásban szó esett a tömjén földjeként számon tartott Omán számos egyéb sajátosságáról a természeti szépségektől kezdve a régészeti lelőhelyeken, erődökön át az úgynevezett afládzsi öntözőrendszerig vagy az életmódbeli jellemzőkig. A rendkívül felkészült, sokoldalúan tájékozott előadó - kérdésekre válaszolva - beszélt és optimistának alighá nevezhető véleményt fejtett ki a szíriai helyzetről illetve a migrációs válságról. csébé Rendhagyó történelem(óra) Egy csata- és hadszíntérkutatóval ritkán találkozik az ember, a Madách Imre Gimnázium iskolaközösségének azonban e hét elején megadatott ez az élmény. Ráadásul Óvári Gábor nyugalmazott ezredes személyében olyasvalaki látogatott egykori alma máterébe, aki 1965-ben ebben a patinás intézményben végezte középfokú tanulmányait. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum korábbi munkatársa, az egykori katonai diplomata arra vállalkozott, hogy a történelmi munkaközösség hónapja keretében az érettségi előtt álló, tizenkettedik és tizenharmadik osztályok tanulói számára előadást tart a száz éve ilyenkor még javában dúló első világháborúról. Mondandójának „A nagy háború. Egy korszak vége, egy újabb kezdete?” címet adta. Nyilván azért, mert a hatalmas véráldozatokat követelt - 1914-től 1918-ig tartott - világégést sokáig „nagy”-nak nevezte a szakirodalom és a köznyelv egyaránt. A kérdő mondat tartalmát viszont maga az előadás világosította meg, amint felvázolta a háborút értelmező irányzatokat. Ezek egyike az előzményeket, okokat nem Gavrilo Princip szerb nacionalista diák által Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse és hitvese sérelmére 1914. június 28-án elkövetett halálos merényletre vezeti vissza, hanem az Otto von Bismarck kancellár nevével fémjelzett 1871-ben létrejött német császári nemzetállam birodalmi törekvéseivel hozza összefüggésbe. S olyan nézet is van, amely szerint a két világháború között csak „egy kis pihenő” volt és „a háború” 1945-ig, sőt az 1990-es évekig tartott. Óvári Gábor a hadi szerkezet bemutatása során kiemelt figyelmet fordított a 25- ös losonci gyalogezredre, amelyben a legtöbb nógrádi szolgált. A harcmodor elemzése kapcsán ugyancsak részletesen szólt a galíciai Przemysl erődjénél folyt harcokról. Az előadás vetített fotók kommentálására épült, de a tanulók egy rögtönzött bemutató keretében rátekinthettek a korabeli haderő ruházatának, felszerelésének részleteire is. - dyb Óvári Gábor nyugalmazott ezredes korabeli hadi öltözéket is bemutatott a madáchos diákoknak Olasz slágerek magyarosan Szó ami szó, annak idején nagyon „bejött” Valló Péter, „húzása”: felkérte Vajda Katalint, hogy egy reneszánsz komédiát olasz világslágerekkel elegyítve írjon át. Ehelyett azonban egy vadonatúj szövegkönyv született és az „Anconai szerelmesek” című zenés komédia - Fábri Péter dalszövegeivel - 1997-ben a Radnóti Színházból elindult a siker útján. Számba venni sem lenne könnyű, hogy a szűk két évtized során hány társulat tűzte már műsorára a kedvező fogadtatással kecsegtető produkciót. Az újabb változatok egyike a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházhoz kötődik, amely a minap a Zenthe Fe- renc-bérletsorozatban Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központ Színpadán is bemutatta a hetvenes évek eleji kedvesen vidám, nosztalgikus történetet, amelyben elvileg „a nő szolid és karcsú, a férfi erős és bátor, ahol télen hideg, nyáron meleg van, a tavasz zöld, az ősz sárga...” Az időjárást illetően akár igazak is lehetnek e „bölcsességek”, ellenben a nők és a férfiak az Adria menti Anconában sem feltétlenül csak olyanok, mint a fenti - az előadás elején elhangzó - általános jellemzőik megkívánnák. De nem ez az egyetlen csavar a darabban, hiszen az egymást Itália-szerte kereső szerelmesek éppen e kikötővárosban találkoznak újra, az áldott állapotú magyar lány, Viktória nemcsak leendő gyermeke apját találja itt meg, hanem saját édesapját is, aki az 1949-es VIT- en járt hazánkban. Valójában a szereplők mindegyike különös figura, a deresedő halántékú amorósóval, a Viktóriába szerelmes Tomao Nicomacóval kezdve, az enyhén beszédhibás gyermekén, Lucián, a halmozottan hátrányos helyzetű vándormuzsikuson, utcazenészen, Luigin, a gazdag, de életunt egyetemi hallgatón, Lucrezión - akik, mint kiderül fivérek - a „szentéletű” római lányon Drusillán, a nyugtalan Giovanni cukrászon és a zsémbes, pizzapárti panziótulajdonos Ágnese asszonyon át Dorináig, Tomao házvezetőnőjéig, nem mellékesen aktuális szeretőjéig. Az utóbbinál azért érdemes megállni, mert megszemé- lyesítőjeként a Zenthe Ferenc Színházban is gyakran - például „A testőriben, a „Kegyenc”-ben vagy a „Képzelt betegében - fellépő, mindig szívesen látott „vendég”, Bozó Andrea tűnt fel. Ez önmagában nem lenne kiemelendő, annál inkább kuriózum, hogy a Jászai Mari-díjas színésznő egy bő hónapon belül immár másodszor játszott házvezetőnőt a salgótarjáni közönség előtt. De micsoda különbséggel! Amíg ugyanis a Szkéné Színház „Bányavizében egy katolikus pap szolgálatában a szenilitáshoz közelítő matrónaként tett-vett, imbolygott megrázó erővel, az „Anconai szerelmesekében szemrevaló, temperamentumos, a házi munkát kevéssé, az életet annál jobban kedvelő olasz nőként hívta fel a figyelmet alakítására. A szintén Jászai-Mari-díjas Vándor Évával közös, úgymond spiccses jelenetük teljes joggal kap nagy tapsot. Nem kevésbé meggyőző az ugyancsak József Attila-díjjal elismert Csankó Zoltán Don Tomao szerepében. Emlékezetes pillanatokat nyújt Lapis Erika is, kivált, amikor Drusillaként beöltözik zarándok szerzetesnek. A tengerparti miliőt szellemesen imitáló, szó szerint színes, kellemes látványterv Miareczky Edit nevéhez fűződik, a koreográfus Vári Bertalan, a zenei vezető Fekete Mária. A karmesteri pálca azonban képletesen Csizmadia Tibor - aki a stáb negyedik Jászai Mari-díjas tagja - rendező kezében van, aki remek ötletekkel teli, nosztalgikus hangulatú, ennek ellenére friss szemléletű előadást vitt színre. Az összhatáshoz persze ezúttal is - miért lenne másként? - nagy mértékben járul hozzá a fülbemászó muzsika, az örökzöld „Ciao Bambina”, a „Felicita”, a „Volare”, az „Egy könnycsepp az arcon”, a „Huszonnégyezer csók” és a többi népszerű olasz dal. A produkció remélhetőleg nemcsak az ékesebb, ifjúkorukat felidéző korosztályok - amelyhez e sorok írója is tartozik - számára szerethető... Cs. B. Balról Ágnese (Vándor Éva), jobbról Dorina (Bozó Andrea) a férfiak tenyerén
