Nógrád Megyei Hírlap, 2015. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
2015-04-11 / 84. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ FOTÓ: SHAH TIMOR 20 15. ÁPRILIS 11., SZOMBAT Mikes Lajos (1872-1930) író, szerkesztő 1914-ben jelentette meg a „Sanyi Manó könyve és számos más kacagtató történet” című kötetét, s ez a bizonyos „könyv” a későbbiekben is többször napvilágot látott kellemes szórakozást okozva az egymásra következő generációknak. S a címadó, rakoncátlan, repülni is tudó mesealak a huszadik század utolsó évtizedeiben egy báb- és díszlettervező, egy legendás televíziós személyiség - a „Futrinka utca lakói,” a „Süsü a sárkány”, a „Böbe baba” és más, több nemzedék által kedvelt figura alkotója - Lévai Sándor beceneve lett. Nem véletlenül, hiszen olyannyira beleszeretett ő maga is Mikes könyvébe, hogy apró makettekből megépítette az erdei várost, tovább gondolta az ott lakó mesteremberek életét. Sőt, megkísérelte ezt a mesevárost a Hűvösvölgyben valóságban is létrehozni. Elképzelései szerint ez lett volna világ legcsodálatosabb játszótere. Azonban hiába talpalt oly sokat, kilincselt hivatalról hivatalra, szép terve Sanyi manó... vándorúton megmaradt utópiának, már-már elfelejtett szép álomnak, mint ahogyan hosszú ideig - 1997- ben bekövetkezett halálától jószerivel napjainkig - a hallgatás vette körül Lévai Sándor személyét, életművét is. Ezt a csendet törte meg Shah Gabriella művészettörténész, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatója, aki „Sanyi manó - Lévai Sándor bál> és díszlettervező” címmel könyvet szerkesztett a művészről. A kötet - amelyet a Gaál István Egyesület adott ki 2014 végén - minden bizonnyal jelentős mértékben járul hozzá, hogy a nagy tehetségű, sokoldalú alkotó élete és munkássága ismertebb legyen és érdemei szerinti figyelmet kapjon általában és Nógrádban is, tekintve, hogy a megyéhez lényeges életrajzi adatok fűzték: 1930- ban Balassagyarmaton látta meg Lévai Sándor két egykori munkatársa, barátja: Balogh Géza és Somhegyi Béla rendezők a napvilágot és a hosszabb kemencéi, majd a rövidebb ipolyságj évek után útja visszavezetett szülővárosába, ahol felvételt nyert a Madách Imre Népi Kollégiumba és ahol 1949-ben leérettségizett. A gyermek- és ifjúkor időszakát a kötetben maga a szerkesztő, Shah Gabriella dolgozta fel. Ebből a fejezetből tudni, hogy az : érettségi vizsgát követően a fiatalember - bár a „paradicsomból”, azaz a Zivatar utcai Népi Kollégiumból néhány társával, például Csohány Kálmán későbbi grafikusművésszel együtt kiűzetett a felmenők „hibája” miatt - 1949 és 1954 között a Magyar Iparművészeti Főiskola díszlettervező szakára járt , ahol Oláh Gusztáv, Háy Károly László, Miháltz Pál, Köpeczi Bócz István és Bőd László volt a mestere. Utóbbi szerződtette le 1955-ben az Állami Bábszínházhoz, ahonnan elindult Lévai Sándor „lelkes megszállottsága, a munka iránti rajongása. "Pályaképének erre a szakaszára barátja, Balogh Géza bábrendező, dramaturg emlékezett vissza. Az általa írottakból nemcsak Lévai Sándor budapesti, győri, békéscsabai, szombathelyi (bábszínházi karrierje rajzolódik ki, hanem karaktere is. Szókimondó, makacs, elveihez következetesen - ha kellett felmondások, szakítások árán is - ragaszkodó ember volt, de „ha rajta múlt volna, mostanra az egész világ egy hatalmas mesebirodalom lenne, tele seprűnyélen röpködő Sanyi manókkal, varázslókkal, jóságos egyfejű sárkányokkal, Futrinka utcai lakókkal Meg jókedvű, nagyon boldog gye rekekkel ” A bájos bábfigurákról a Dornyay Béla baráti körében Múzeum ' is esett szó Ez az idézet már átvezet a könyv következő fejezetéhez, amelyben a televíziós munkákról esik szó Takács Vem szerkesztő, rendező, a „Süsü...” dramaturgja - aki majd harminc éven át volt Lévai Sándor kollégája a gyermekműsorok szerkesztőségében - tollából. Az írás megállapítja, hogy a bábsorozatok -játékok egyik meghatározó alkotója - mások mel lett Bálint Ágnes és Kremsler Edit szerkesztők, Kende Márta, Szabó Attila és Kovács Kati rendezők társaságában - Lévai Sándor volt Takács Vera szerint éppen az ő tehetségének köszönhetően lett a kesztyűs báb a tévés bábjátékok sztárja. A fejezetben a később a televízióhoz került fiatalabb nemzedék képviseletében megszólal Somhegyi Béla rendező is, aki a „Zsebtévé” sorozatban dolgozott együtt Lévai Sándorral, akit „abszolút szakember’-nek tartott. Miközben együtt panaszkodtak a műsorkészítés feltételeire s álmodoztak megvalósulatlan nagy tervekről, csak megszületett évi 10-15 mesejáték - amelyek egy része bábjáték volt - is. Lévai Sándor azt vallotta, hogy „a gyereknek ugyanúgy kell műsort csinálni, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban. ”A könyv fontos része, dokumentatív eleme az a válogatás, amelyik Lévai Sándor színházi terveiből és televíziós munkáiból készült Mindazt, amiről a szerzők beszélnek, hangulatilag alátámasztják a remek illusztrációk, bábfigurák, jelenetek, tervek, rajzok. A „Sanyi manó...” című kötet az elmúlt hetekben vándorútra kelt. Elsőként Lévai Sándor szülővárosában, Balassagyarmaton, a Madách Imre Városi Könyvtárban volt a premierje, majd Szécsényben szintén a könyvtár olvasóinak vendége lehetett. A legmozgalmasabb bemutatóra a fővárosban, a „Nyitott Műhely” - ben került sor, hiszen ott nemcsak Shah Gabriella mondta el a könyv életre hívásával, szerkesztésével, kiadásával kapcsolatos gondolatait, de jelen volt és megszólalt Balogh Géza, Somhegyi Béla és a megidézett Lévai Sándor fia, Lévai Balázs is, aki „Egy mesevilágban nőttem fel” címmel bevezetőt írt a kötethez, amelyben megköszönte azt, ami történt édesapja ügyében. Ugyanakkor az is elhangzott, hogy ha valamilyen csoda folytán betoppanna a visszahúzódó természetű Lévai A budapesti „Nyitott Műhely”-ben tartott könyvbemutatón a művész fia, Lévai Balázs is szerepet vállalt Sándor, biztos helytelenítené a személye körüli „felhajtást”. Meghajolni, fényképre kerülni sem szeretett. A közönség soraiban ott ült a baglyasaljai származású Abonyi Antal is, aki operatőrként, vezető operatőrként részese volt sok gyermekműsornak, így a „Süsü...” sorozatot is ő fotografál- ta. A negyedik könyvbemutatóra Salgótarjánban, a múzeumbarátok körében került sor, ahol a hallgatóság ugyancsak érdeklődve hallgatta az elhangzottakat, köztük azt az információt is', hogy Shah Timor f ilmet is forgat Lévai Sándorról, a múzeum pedig tervezi kölcsönkérni és kiállítani néhány jellegzetes bábfiguráját... Csongrády Béla „Egy nógrádi völgyváros" Lokálpatriótának, egy települést minden érdek nélkül szerető állampolgárnak lenni sokféleképpen lehet. Például úgy is, hogy az ember összegyűjt, rendszerez és az interneten közszemlére tesz ki a kedvenc városáról különböző korszakokban készült több száz fotót. A gesztus értékét növeli, ha az illető máshonnan került az általa előszeretettel dokumentált környezetbe. Valójában ezt történt Szendrei MikóZoltánnal (,,Szemizo”-val) Is, aki jó két évtizeddel ezelőtt költözött Salgótarjánba és a kórházban dolgozván szabadidejének jelentős részét a város múltjának, a környék természeti szépségeinek felfedezésére, népszerűsítésére szentelte. Hosszú ideig működtette az „Egy nógrádi völgyváros” című honlapot, amelyen az általa felújított, digitalizált felvételek sokaságát tette láthatóvá. A képállományt a weblap megszűntével CD-re mentette s egy- egy példányt dr. Fancsik Jánosnak és P Tóth Lászlónak, a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület tagjainak ajándékozott. Ebből a gyűjteményből mutatott be jó néhány felvételt a klub legutóbbi rendezvényén Fancsik János, aki tősgyökeres és elkötelezett salgótarjániként kommentálta is a fotókat. Elsőként azok a képeslapok szerepeltek a kivetítőn, amelyeket „Szemizo” annak idején Póczos Sándor helyi gyűjtő kollekciójából vett át. Nem egyszer látható volt a lap mindkét oldala. Az egyikről - amelyik történetesen az acélgyári Szent József templom orgonáját ábrázolja - kiderült, hogy egy pécsi valaki küldte Kaposvárra, azért mert az orgona a baranyai megyeszékhelyről az Angster orgonakészító dinasztia műhelyéből került ki. A továbbiakban különbözőképpen tematizált fotók gondolkodtatták el a nézőket. Mert nem volt és ma sem evidens minden esetben, hogy mikor melyik épületet bontottak le és mit építettek helyette, hogyan zajlott a városrekonstrukció, a belváros teljes átépítése s miként modernizálták az utcákat, tereket. Változatlanul nosztalgiával lehet csak rátekinteni a salgói fogaskerekűt vasútra, a Somlyói völgyhídra vagy éppen a zsidótemplomra, amelyek meggondolatlan döntések áldozataivá lettek, de sokakban szintúgy sajnálkozást vált ki a Dornyay Béla helytörténészről, természettudósról elnevezett salgói turistaház mai méltatlan állapota. Érdekes volt a város gyárait, üzemeit látni úgymond javakorukban s már-már kuriózumszámba megy az egykori főtéri piacot, a salgó- bányai Zenthe-lakot - ahol a későbbi színész gyerekeskedett - vagy az acélgyári hamuhegyet megörökítő felvétel. A ma élők közül már csak kevesen ismerhették a dolinkai SESE-pályát olyan állapotában, amikor az állóhelyi részen még csak a különlegesség varázsával hatnak a város korábbi szórakozóhelyeit - a Karancs Szálló éttermét, a vásártéri Salgót vagy a Kemerovo-lakótelepi Tajga teázót - megjelenítő fotók, nem is beszélve a híres prímásokat - Fényes Misit, Botos Bandit, Gabora Karcsit és másokat - ábrázoló képekről. Az egyiken rajta van a neves gitárművész Salgótarján múlt század eleji múltjához hozzátartozott a fogaskerekű vasút is Dr. Fancsik János nemcsak bemutatta, kommentálta is a fotókat Snétberger Ferenc édesapja, a Dickinek becézett muzsikus is. Némelyik fotó mellé versek is kerültek főként a múlt század eleji helyi költők tollából, de megjelenik az 1956-os sortűz egyik áldozatának, Ravasz Istvánnak a „Csöndes kisvárosi este” című költeménye is. Bravúrosak azok a légifelvételek, amelyeket Szendrei Mikó Zoltán 2004-ben készített saját költségén, nemes szenvedélyének, városszeretetének hódolva. Érzelemgazdagnak, tanulságosnak bizonyult a fotóklub rendezvénye, érdemes lenne minél több nagyobb létszámú közösségben is bemutatni ezeket a „mesélő képek”-et. Különösen a fiatalok, a felnövekvő generációk számára lenne fontos, hogy megismerjék szülő- és lakóhelyük történelmi értékeit és ezáltal is erő- fatribün állt. Ugyan- södjék identitástudatuk, helyi kötődésük. Cs. B. József Attila öröksége Az ifjú versmondók érdeklődéssel figyelték társaik szereplését Nincs még egy másik ország a világon, ahol napja van a költészetnek. Hazánkban 1964-ben döntöttek úgy, hogy április 11-ét, az egyik legjelentékenyebb magyar költő, József Attila születésnapját ünnepi rangra emelik. S ezzel függ össze az a középiskolások számára meghirdetett versmondó verseny is, amelyet Salgótarjánban az MSZP Nógrád Megyei Szervezete indított útjára 1992-ben. Ez a szép hagyomány néhány évvel ezelőtt megszakadt, de az idén - József Attila születésének száztizedik évfordulóján - ismét találkoztak a város ifjú versmondói, hogy e formában tisztelegjenek a magyar líra nagy formátumú személyiségei előtt. A József Attila Művelődési és Konferencia-központban pódiumra lépett diákokat Dóra Ottó polgármester köszöntötte. Utalt a verseny - amelynek zsűrijében az évek során olyan színművészek, költők fordultak meg, mint Nagy Attila, Nemcsák Károly, Baranyi Ferenc, Simor András - tradícióira, a magyar nyelv, irodalom, a líra értékeinek megőrzésében betöltött szerepére és méltatta József Attila szellemi örökségét. Arra biztatta a tanulókat, hogy társaikat is ösztönözzék, mozgósítsák a versmondásra, de legalább a versek olvasására, az azokban rejlő fontos gondolatok, mély érzelmek felismerésére. Az újraindult, immár huszadik József Attila versmondó versenyen minden résztvevő könyvjutalomban és emléklapban részesült. A zsűri véleménye szerint hárman - Papp Dolina, a Madách Imre Gimnáziumból valamint Császár Boldizsár és Krista Zsolt a Bolyai János Gimnáziumból - végeztek az élen és egyforma díjazásban részesültek. De ugyancsak mindenki méltónak bizonyult József Attila szavaira: „Versem azé, ki szívem versbe kérte / és nékem elég a barátság érte. ”