Nógrád Megyei Hírlap, 2015. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-07 / 31. szám
FOTÓ: GYURKÓ PÉTER 20 15. FEBRUÁR 7., SZOMBAT Madáchban a Kultúráért-díj .Salgótarján Hegyei Jogö Varos tVtagyfDéSC Madách-hagyomány Ápoló Egyesület részire KULTÚRÁÉRT dijat adományoz, Salgótarján. A Madách-hagyomány Ápoló Egyesület a megyei jogú város közgyűlése által odaítélt Kul- túráért-díjat a szervezet székhelyén, az Arany János úti Madách Imre Gimnáziumban helyezte el illetve állította ki. Az egyesület ezzel is jelezni kívánta, hogy jó munka- és kollegiális kapcsolatokat ápol, szoros együttműködésben dolgozik a középiskola kollektívájával mind a Tragédiaköltő munkásságának népszerűsítése mind pedig a patinás, 92 éves múltú intézmény tradícióinak őrzése terén. Az éltető csend Bartos József Kora reggel van. Ma is, mint annyiszor a Gedőctetőt körülvevő panorámában gyönyörködöm. A néhány házban, amely körülvesz, semmi mozgást nem észlelek. Itt fenn, szinte megállt az idő. Még az ébredező város zaja sem „hali- szik”. Csend van. Számomra ki annyiszor megfordulok itt, azt is mondhatom, hogy ez az én „szent hegyem”. Az égiektől is áldást várva. Legalább rövid időre feledve bújt, bajt, gondot. így lelkileg is megújulva álmodozom. Szeptember van. Beköszöntött a meteorológiai ősz. A reggel hűvös. Lenn a völgyben részben még köd ül a tájon és harmatcseppje- it élvezi a mező. A változás nemcsak kézzel fogható, látható jelei is vannak. A fák zöld koronái „rozsdásodnak”. Változatos - sárga, vörös és barna - színekben pompáznak. És a levelek lassan hullanak alá. Csend van. Éltető, boldogító csend. Szemlélődöm és szinte megszűnik körülöttem a világ. Olyan lettem, mint a múzeumi látogató, aki például egy gyönyör rűséges festmény előtt áll. Hagyja, hogy a látvány megérintse. Elvarázsolja őt. Hogy a szépség égész életében vele maradjon. Mindig is emlékezhessen rá. Ahogy a varázslatból felocsúdom, gyermekkori élményeimre, az akkori varázslatokra gondolok. Noha akkor a játék és a mindent megismerés vágya nem sok időt hagyott az új és új impulzusok befogadására. Mégis. Életem legfogékonyabb periódusa, időszaka gyermekkorom volt. Sok dolog megmaradt emlékezetemben és ma is világosan, tisztán áll előttem. Példaként álljanak itt megtörtént eseteim. Ahogy a gyerekek többsége én is örökmozgó voltam. Szinte a nap huszonnégy órájában járt kezem-lábam. Állandóan a játékokon és a csintalanságokon járt az eszem. Hogy isteni sugallatra vagy a természetes ösztön hatására, mégis mindig maradt néhány perc, amikor a csend, a nyugalom volt a legfontosabb. Igen. Ilyen is volt. Az egyik jellemző eset egy tavaszi napon történt. Amit persze később még sokszor megéltünk. Egy délutáni játékot félbeszakítva, úgy döntöttünk, hogy „beleszagolunk a fűbe”. Ki találta ki és miért tettük? Már nem tudom. Lényege, hogy hanyatt fekve, síri csendben, bámultuk és csodáltuk a végtelen eget. Élveztük a hétágra sütő napot. A szélcsendes időben is vonuló bárányfelhőket. Furcsálltuk mozgásukat. Akkor még nem tudtuk, hogy noha körülöttünk szél sem rebbent, a levegőégben a természet erői örökös harcukat vívták. Nyakig elsüllyedve a számunkra derékig érő fűben, csak a virágról-virágra szálló házi méh döngicsélése, a poszméh zi- zegése és a virágcincér röpte törte meg a csendet. A fű illata és a fenséges, minden porcikánkat simogató „fűágy” pihenésre, alvásra ösztönzött. Óh, de jaj! A bennünk élő perpetuum mobile, az örökmozgó, csak néhány perc nyugalmat engedett. Huszárosán felugrottunk nádparipánkra és tövább fürkésztük megismerhetetlen világunk. Miközben gyerekként kerestük az újabb kihívásokat. A csend is felfedte újabb titkait. Egyes erdei gyümölcsök nyár közepén értek. Ha valaki megkóstolta az erdei málnát, a szamócát, vagy a fekete szedret. Örökre szájában maradt íze. Ismerve környékünk kincseit, bizony többször is szüreteltünk. Az otthoni ebéd után, hányszor, de hányszor megtettük a 2-3 kilométeres - a Kavicsos erdőig terjedő - utat. Itt az erdei gyümölcsökből „terülj-terülj asztalkám” fogadott. Miután degeszre ettük magunk. Elfáradva az úttól és elpilledve a sok finomságtól, az erdei avar lett az ágyunk. A fák levelein átszűrődött napsütés - mint egy takaró - selymes meleggel kényeztetett. Ahogy fújta a szél a fák ágait az erdei „ágy” szinte ringott velünk. Az ágak „ölelkezésének” és a levelek zize- gésének monoton hangja álomba ringatott mindenkit. Már nem használt a kakukkmadár ébresztője, a csalogány legszebb éneke és a gerlepár szerelmes dala sem. Csak álmodtunk tovább. Álmodtunk szép színes világot. És végül kérdezhetnék mit jelent életünkben a csend? Nagyon sokat. Ugyanis életünk minden perce, minden mozzanata - ha jól sáfárkodunk vele - mind egy-egy kincs. A mai gyorsuló világunkban, akárcsak percekre is, néha-néha meg kell állnunk. Lassítani a tempón, kiszállni a mókuskerékből. Boldog családot álmodni és tenni, tenni érte. A természetben még nem csalódtunk. Családdal, vagy egyedül. Sétálva, avagy kirándulva. Felfedezni újabb és újabb csodákat. Hogy élményekkel felvértezve, utódaink számára le- | gyen tarsolyunkban mesélni va- | ló örökségünk. És ne feledjük. Amíg élünk ez számunkra is nagyon fontos. * „Életformája volt a tanítás” Diákjai orgánuma és megjelenése alapjan hasonlították a színészóriás Jean Gabin-hez, cigarettázó szenvedélye miatt pedig Maigret becenévvel is illették. Cseh Béla, a Balassi Bálint Gimnázium francia-latin szakos tanára koholt vádak alapján éveket töltött börtönben, és kiszabadulását követően haláláig visszatért szeretett tanítványai közé. Lánya, Horváth Lászlóné, Cseh Margit emlékezett rá a közelmúltban, a Helytörténeti Gyűjteményben. Hegedűs Henrik Balassagyarmat, a tartalmas előadás alatt diaképeken vetí- tődtek elő a pedagógusi életút kockái. A hallgatóság - köztük egykori tanítványok és kollégák, mint dr. Halász Zsolt, a megyei bíróság korábbi elnöke, Schummer István tervező, Rozmán Vilmos tanár és felesége - néha morajlással jelezte, ha a felvételeken ismerős arcokat pillantott meg. Cseh Margit felidézte édesapja fiatalkorát, az egyetemi éveket Debrecenben (amelyet akkor még gróf Tisza Istvánról neveztek el), a ceglédi pályakezdést, majd azt a történetet, miként került Balassagyarmatra. Egy tanár kérte 1938-ban Gyarmatról áthelyezését Ceglédre, és mintegy „cserébe” jött Cseh Béla az Ipoly partjara, a Balassi Balint Gimnáziumba. Itt hamar sikerült a beilleszkedés, köszönhetően a közegnek, a tanári kar toleranciájának, és némiképp a labdarúgás iránti elkötelezettségének, hiszen hamar rábízták a gimnázium focicsapatát. A református egyházközség presbitériumában szintén közéleti szereplést vállalt. A második világháborút követően, a kommunisták hatalom- átvételét követően azonban fekete évek jöttek a tanár és családja életében. 1949 márciusában megbuktatott egy hatodikos diákot, aki bosszúból feljelentette a hatóságoknál. A három terhelő vallomás, ami alapján hamis vádakkal elítélték, szinte teljesen egybecsengett: látták, amint egy ismeretlen férfinak azt ecseteli, nem tart sokáig ez a kommunisHorváth Lászlóné Cseh Margit (balra) emlékezett édesapjára, Cseh Bélára ta rémuralom, amikor pedig egy iskolai gyűlésen a rendszert méltatták, ő „elhúzta a száját, és látványosan kivonult a teremből”. Nem is védekezhetett, nem hozhatott fel semmit a mentségére: két év tíz hónapot kapott és megjárta Budapest, Szeged és Márianosztra celláit. Ez alatt a családfő hiányában szerettei nélkülöztek, de köszönhetően a derék gyarmati polgároknak, szomszédoknak, barátoknak, mindig volt ennivaló a három, serdülőiéiben lévő gyermek és az anya asztalán. Cseh Bélának 1952 elején jött el a szabadulás pillanata, de mivel eltiltották a tanítástól, egy ideig más munkából élt. Könyvelői tanfolyamot végzett, dolgozott a vágóhídon, az ingatlankezelőknél, mígnem 1957. január elsejével visszatérhetett a katedrára, és még nyugállományba kerülését követően is elment órákat tartani. 1977-ben, súlyos betegségben hunyt el. Cseh Margit felolvasott néhány visszaemlékezést, hogy idézték fel édesapja alakját az egykori tanártársak és diákok. Annak idején a gimnáziumban ő kapott felkérést az órarend összeállítására, és ő mindig türelmesen viszonyult a kollégái kéréséhez: volt, aki reggel nem szeretett tanítani, mások éppen az első és második tanórára kérték magukat. De sikerült mindent áthidalni. Sokszor vállalt térítésmentesen korrepetálásokat és felzárkóztatásokat, ezeket meg is hálálták a „nebulók”, egyikük még Svájcba is meghívta Cseh tanár urat. Szerette az életet is: szájából sohasem hiányozhatott az elmaradhatatlan cigaretta, és a „hasát” is felettébb kedvelte. Ahogy egyszer mondta: „Én a kolbászt szeretem, attól sosem leszek másnapos. A bort is szeretem, ezt meg nem kell a fogaim közül kipiszkálni.” Kovács Ferenc kollégája szerint „lezser eleganciával” tanított, míg Rozmán Vilmos a vasárnap dél- előttönkénti, éttermi BÖBE (Balassagyarmati Öregbarátok Egylete) ülésekre emlékezett szívesen, amelyek felettébb vidám anekdotázásokkal teltek. Pedagógusi munkáját azonban az a méltatás foglalta össze leghívebben, amely úgy fogalmazott: „életformája volt a tanítás”. ♦ > Diaképeken elevenedtek meg a pedagógusi életút állomásai