Nógrád Megyei Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 277-300. szám)

2014-12-20 / 294. szám

2014. DECEMBER 20., SZOMBAT Pokorny Lia: Hatvanban születtem, de laktam Salgótarjánban is Hány válásról, hány új kapcso­latról, hány szegény elhagyott kisgyerekró'l olvasunk? Az, hogy két ember, miért válik el, csak rájuk tartozik. Mély dol­gok ezek. Különben is, az em­ber évekig fejtegeti magában, hogy mi miért történt az életé­ben. S jó esetben kapja csak meg a választ, hosszú eszten­dőkkel később... Sándor András- Nem találtam a színészbejárót, ezért elöl, a főbejáraton jöttem be a színházba. Miután közöltem a portással, hogy hozzád jöttem, a következőt mondta: „tünemény az a nő". Majd azt is hozzátette, hogy min­denkivel olyan közvetlen vagy a színház­ban, mintha legalábbis családi barátod lenne a stáb valamennyi tagja.- De kedves, hogy ezt mondta, ennek örülök. ló, hogy nincs szakadék a színé­szek és a műszak között. Szerintem, ha ma más kollégámhoz jöttél volna, ugyan­ezt mondta volna a portás másról is. Olyan ez a szakma, mint egy nagy csa­lád. Örülünk egymás sikerének. Néha azt érzem, mintha minden kollégám az­zal a vidéki romlatlansággal élne, amivel magam is működöm.- Apropó vidék. Hol születtél?- Hatvanban. De laktam Salgótarján­ban, Visegrádon, Esztergomban, Mát­raházán és Dömösön is. Állandó költö­zéssel telt a gyerekkorom. Apukám sza­kácsként dolgozott, és szeretett új, izgal­mas helyeket kipróbálni. Mindig új ki­hívásokat keresett.- Nem lehetett könnyű gyerekkorod.- Ne hidd, hogy rossz volt. Sőt, nagyon sokat köszönhetek ennek az életformá­nak. Például kiváló lett az alkalmazkodó képességem. Mindig új iskolába menni, új emberekkel megismerkedni, kialakí­tani ott egy életteret.- Amit nem sokkal később hátra is hagysz, a következő költözésnél. Alkal­mazkodni, megszokni a közösséget, majd odébb állni.- Olyan furcsa ez. Egyáltalán nem éreztem tragédiának ezt a sok költözést. Épp ellenkezőleg. Izgalmasnak, színes­nek tartottam az életünket. Azt is ennek az életformának köszönhetem, hogy megtanultam könnyen elengedni a dol­gokat. Például el tudok bárkitől és bár­mitől búcsúzni, nem okoz lelki problé­mát. Persze nyilván vannak az ember életében fájdalmas elválások, de nem az a típusú ember vagyok, aki rágja magát a dolgokon.- Minden búcsúzás magától értetődő számodra?- Igen. Teljes mértékben. Minden el­válás szép emlék az életemben. Egyéb­ként nem csak a gyerekkoromat, ha­nem később a kamasz-, majd a felnőtt koromat is a folytonos költözés jelle­mezte. Harminc albérletig még szá­moltam a lakásokat, ahol éltem, utána már elveszítettem a fonalat. Amikor Dömösről felkerültem Budapestre, ál­talában mindig többen laktunk együtt a barátnőimmel különböző bérelt he­lyeken. így könnyebb volt kifizetni a saját részemet.-Mindig ki tudtad fizetái?- Érdekes, hogy ezt kérdezed. Pont a minap gondolkodtam azon, hogy a mai napig nem értem, hogyan tudtam akko­riban mindent kifizetni. Különböző szí­ni stúdiókba jártam, ahol fizettem azért, hogy tanulhassak. Plusz ott volt az al­bérlet, és minden hónapban pontosan rendezve volt mind a kettő. Valahogy mindig összejött. Ám sokszor azt sem i tudtam, honnan volt pénzem ennivalóra. A mai napig olyan nonszensznek tűnik, ha visszagondolok, hogyan álltam meg akkor a saját lábamon. Valaki mindig ho­zott valami elemózsiát... Olyan jó ezekre visszaemlékezni.- Akkor nem élted meg tragédiaként?- Egyáltalán nem, hiszen a színház volt az életem. Határtalanul boldog voltam a Pinceszínházban, ahol reggeltől estig bent voltunk. Próbáltunk, varrtuk a füg­gönyöket, takarítottunk, vagyis a világon mindent mi, és nekem az volt az életem. Négy-öt órákat aludtam, aztán mentem vissza a színházba. És persze közben egy fillér nem volt a zsebemben.- Most van pénzed?- Most már van, hála a Jóistennek. Per­sze nem vagyok milliomos, de annyi mindig van, amennyire szükségem van. Tulajdonképpen mindig is annyi volt, amennyi kellett. Nyilván azért, mert so­ha nem féltem attól, hogy nem lesz.- Emlékszel még az első „nagy” fizeté­sedre?- Igen. Ez már a Bárka Színházban történt. Kezdetben ott szintén stúdiós voltam. Aztán bemutattuk a Lila Ákácot, majd leszerződtettek társulati tagnak. Nekem akkor az maga volt a mennyország, hogy attól fogva rendsze­res havi fizetést kaptam. Hiszen addig én fizettem azért, hogy tanulhassak, on­nantól pedig nekem fizettek. Tényleg nagy boldogság volt, hogy abból élhe­tek, amit igazán szeretek. Persze ne gondoljon senki álomfizetésre, a Bárka nem volt egy gazdag színház. Ne is kér­dezd, mennyi volt a fizetésem, mert már nem emlékszem, mennyit kaptam. Ne­kem mégis sokat jelentett.- Régóta hallom színészektől, hogy nem magasak a színházi fizetések. Egy multicégnél dolgozó marketinges nyilván kétszer-háromszor annyit keres, mint ti.- Ez tényleg így van. Nem akarok ál­szent lenni, és elkezdeni most a „nem a pénzért csináljuk’-típusú panaszko­dást, mert mindenki pénzből él. De ha belegondolok, hogy az életemben hány óra munkával, milyen belefektetett, emberfeletti energiával jöttek létre produkciók... Amikor napokon át hosz- szú hajnalokig bent vagy a színház­ban, s ha kifogsz egy kevésbé kíméle­tes rendezőt, aki eszméletlen módon hajt, akkor azt mondod, nincs az a pénz, amiért ezt érdemes csinálni. Mégis csinálod...- Mit jelent neked a színház?- (Hosszú csönd...) Látod, ez egy na­gyon jó kérdés...- Szerelem?Hobbi?Hivatás? Szakma?- Mindegyik. De a szerelem talán a legmegfelelőbb szó.- Tudnál nélküle élni?- Amikor öt évvel ezelőtt megszületett a kisfiam, azt gondoltam, hogy igen. Ak­kor azt éreztem, hogy nem akarok visz- szajönni dolgozni. És mostanában is van­nak ilyen gondolataim. A gyerek ugyan­is még nagyobb szerelem. Néha komo­lyan elgondolkodom azon, hogy ha annyi pénzem lenne, és megtehetném, elvonul­nék valahová, és semmi mást nem csi­nálnék, csak gyerekeket szülnék.- A szülés után mikor mentél vissza dolgozni?- A kisfiam elmúlt már egyéves, ami­kor Rudolf Péter rendezte a Vőlegény cí­mű darabot, és én voltam a főszereplő. Nagyon illett volna várnom ezt a mun­kát, és örülnöm kellett volna annak, hogy eljátszhatom. Ennek ellenére még az első próba előtti napon is potyogtak a könnyeim, hogy hogyan fogom otthon hagyni a gyerekemet, mert azt mégsem illik. Nagyon nehéz volt. Ugyanakkor az­zal is tisztában voltam, hogy van egy élő szerződésem, amit teljesítenem kell. Nem volt mese, mennem kellett. S mind­eközben tudtam, hogy ez butaság a ré­szemről, hogy gyerek vagy a munka.- Egy idő után mindenki visszamegy...- De nem mindegy, hogy mikor. Most úgy vagyok ezzel, hogy amikor itt vagyok a színházban, akkor nagyon szeretem csinálni. És amint vége az előadásnak, nagyon szeretek a gyere­kemhez hazarohanni.- Ha ma nem jöttem volna hozzád, már otthon lennél?- Igen.- Ki vigyáz ilyenkor a kisfiádra?- Az édesanyám. Nagy szerencsém van, mert nem kellett bébiszittert fogad­nom. Az anyukám ezért költözött fel Bu­dapestre, hogy tudjon nekünk segíteni. Eleve nem lakik messze tőlünk, de ha túl későn érek haza, ott. alszik nálunk.- Saját lakásod van, vagy a negyvenket­tedik albérletben éltek?- (Ismét hosszú csönd, majd nagy ne­vetésben tör ki) Tulajdonképpen igen.- Ez mit jelent?- Azt, hogy nyilván nem volt annyi készpénzem, hogy az egészet kifizes­sem, hanem kölcsönt kellett felvennem. Nem élek fényűző életet. Egy hetven négyzetméteres lakásban lakom, amit nagyon szeretek. És tulajdonképpen nin­csenek is őrületes vágyaim, hogy több­szintes házat szeretnék. Sőt, még csak az az érzés sincs bennem, hogy „a francba, miért nem vagyok még milliomos?"'Tü­dőd, ilyenkor mindig a gyerekkorom jut eszembe. Emlékszem, a szobámban hall­gattam a mesekazettát, amelyen azok a híres színésznők mondanak mesét, akik később a kollégáim lettek, és akikkel egy színpadon állhattam. Ez olyan elképzel­hetetlen volt akkoriban számomra. Min­dig tudtam, hogy színész szeretnék len­ni, csak az utat nem tudtam, amin majd eljutok idáig. Figyeltem, hogy milyen le­hetőségeket ajánl majd fel az élet. És utó­lag visszatekintve, csak jó érzések van­nak bennem az úttal kapcsolatban. Pedig voltak olyan időszakok is az életemben, amikor nem csináltam semmit. És akkor ugyan el voltam keseredve, de később értettem meg, mennyire fontosak voltak ezek ahhoz, hogy később értékelni tud­jam a jót. Az is az enyém volt. A megpró­báltatások is kellettek az életembe.- Mit csináltál, amikor nem csinál­tál semmit?- Például butikban voltam eladó. Az nem volt felhőtlen korszak. Azt sem tud­tam, mit kezdjek az életemmel. Volt ben­nem ugyan egy érzés, hogy nekem a színjátszás a dolgom, az élet mégsem ezt bizonyította. Aztán hamar túllendültem a holtponton. Sőt, ma már azt mondom, abból az időszakból is tudtam erőt merí­teni a folytatáshoz. Nem érzem azt, hogy bármit is elpazaroltam volna. Ez egyéb­ként két, a Színművészetire történt siker­telen felvételi között történt. Attól, hogy nem végeztem főiskolát, a mai napig ma­radt bennem egy furcsa szerénység.- Bánt, hogy nem vettek fel?- Egyáltalán nem. Sőt, talán büszke is vagyok rá, hogy így is megcsináltam. Kö­zel a negyvenhez bizonyos helyzetekben úgy viselkedem, mint egy pályakezdő. De kompenzál az élet, főiskola nélkül is működik az életem. Ennek ellenére min­dig van bennem egy jó adag kishitűség.- Közel a negyvenhez?- Ez ennyire hihetetlen? Megmutas­sam a személyimet?- Tudod, mi a furcsa? Mielőtt idejöt­tem, átolvastam néhány rólad szóló cik­ket, de eszembe sem jutott megnézni a születési dátumodat.- Isten tartsa meg a jó szokásodat! Tíz év múlva, ha jössz, ugyanúgy ne nézd meg!- Ha az életkorodat nem is néztem meg, a veled kapcsolatos fórumokat annál in­kább. Tudtad, hogy sok helyen csak „be­ugrás lánynak” hívnak"?- Nem, de ez nagyon kedves, főleg a „lány”.- A „beugrás” jelző nem zavar? Hiszen annyi mindent csinálsz még ezen kívül.- Egyáltalán nem zavar. De tudod, én ugyanez az ember voltam a műsor indulása előtt is. És ma már azért „Csil­lag születikes” jelző is van.- Csak korábban nem állítottak meg ennyien az utcán.- Ez igaz. Néha belegondolok, hogy milyen csodálatos kollégáim vannak a színházban, és rossz érzés, hogy róluk csak nagyon kevesen tudják, mennyire csodálatosak. Hiszen a színház nem az a terep, ahol országos hírnevet szerez­het az ember. Nekem ennyi idősen ez megadatott, és áldom a sorsot, mert na­gyon sok jó hozadéka van a műsornak. Például az ismertség. Ne tudd meg, he­tente hányszor megkapom az utcán a „nagyon szeretjük magát, áldja meg a jjóisten” kezdetű dicséreteket. És ez en­gem feltölt. Ilyenkor a legszívesebben elsírnám magam.- Ennyire érzékeny vagy?- Igen. De ezt nem szégyellem. Példá­ul gyakran sírok. De ehhez a szakmához kell is az érzékenység, hogy minden egyes szituációba száz százalékig bele tudd élni magad.- Sokat beszéltünk a szakmáról, a ma­gánéletedről viszont még semmit.- Arról nem is fogunk. De azt a telefon­ban is mondtam, hogy lesznek bizonyos témák, amelyeket kerülni fogok.- Én ezt pontosan tudom, csak nem értem. Miért hárítod ennyire ezt a ma­gánéleti vonalat?- Mert azt gondolom, a szakmám mi­att egyébként is nagyon kiszolgáltatott vagyok. Egy hónapban nagyjából 21 es­tén keresztül a színpadon állok a nézők előtt. Aztán a televízióban szintén látnak az emberek. És ebben nagyon lehet sé­rülni. Akár a kritikák, a visszajelzések által. S mivel ennyire a nyilvánosság előtt élem az életem, legalább egy pici részt szeretnék megőrizni belőle, ami csak az enyém. Ahová nem kukucskál senki.- Picitfelemás érzésem van veled kap­csolatban. Tudunk is rólad bizonyos dol­gokat, és nem is. Az például senki előtt nem titok, hogy Csányi Sándor felesége voltál, s ő a kisfiad édesapja. És úgy tudja mindenki, hogy közben egyetlen mondatot sem nyilatkoztatok sem a há­zasságotokról, sem a válásról.- Nekem bejött ez a politika. Nem mondok semmit, nem harcolok újság­írókkal, pedig néha provokálnak. Hány válásról, hány új kapcsolatról, hány sze­gény elhagyott kisgyerekről olvasunk? És közben azt érzem, hogy ez jóval mé­lyebb dolog annál, hogy erről nyilatkoz­ni lehessen. Az, hogy két ember között mi történik, miért válnak el, nem új­ságba illő téma. Legalábbis szerintem. Hiszen olyan mélyen kellene róla be­szélni, amelyet lehetetlen elmondani bi­zonyos terjedelemben, felszínesen. Az ember egyébként is évekig fejtegeti ma­gában a történteket, hogy mi miért tör­tént az életében. Sokáig maga sem érti az okokat, csak hosszú évekkel később találja meg a választ. És akkor meg már régen elmondta azt a sok butaságot, amit az adott pillanatban, a történtek után lenyilatkozott. Kövezzenek meg ér­te, de én tényleg nem tudok erről be­szélni. Még most sem.- Magadban legalább helyre tetted a dolgokat?- Nagyon cseles vagy. Nézd, nincs olyan dolog az életemben, amit bánok, vagy rossz érzéssel tölt el. Semmilyen téren. Legyen ennyi elég...

Next

/
Oldalképek
Tartalom