Nógrád Megyei Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 277-300. szám)

2014-12-13 / 288. szám

2014. DECEMBER 13., SZOMBAT Bodrogi Gyula: Szívesen vadászok nógrádi vidékeken „Még az autópályán va­gyok, de két óra múlva Pesten leszek. Gyere a fi­am éttermébe, ott megta­lálsz” - mondta a Nemzet Színésze a telefonba, ami­kor találkozót kértem tő­le. Bárcsak minden egyes interjú szervezése ilyen könnyedén menne, és nem kellene hatvanszor telefonálgatni mindenért! De nem panaszkodom. Szokatlan módon Bodrogi sem tette. Azt mondja, nem kenyere a kesergés, és oka sincs rá. Sándor András- Tegnap, amikor telefonon be­széltünk, azt mondta, még vidéken van. Merre járt?- Mánián voltam, Nagy Gábor barátom panziójában. Gyakran pihenünk ott. No és persze vadá­szunk is. Tegnap lőttem egy ba­kot. Ez a szenvedélyem, a vadá­szat És az élet (nevet)- Nógrád megyéből származom, s úgy tudom, arrafelé is gyakran va­dászott- Hogyne! Oszter Sándor diós- jenői birtokán például külön szo­bám volt De Nógrádmegyerben is többször jártam Verbói Gábor ba­rátomnál. Ő ott a polgármester. Annak idején ellene indult Győ- zike a helyi választásokon... (na­gyon nevet). Mesés fácánvadász területet csináltak arrafelé. Verbói egy aprósággal szerettette meg magát velem. Szentendrén van egy kis házacskám, ott csináltunk egyszer egy kis összejövetelt, aho­vá Gábort is meghívtam. Koráb­ban mindig a kis kemencében sü­töttük a malacot Épp arra készül­tem akkor is, amikor a polgármes­ter úr kérdezi, hol a bogrács. Mondtam, nem kell, mert van ke­mence. De csak addig erősködött, amíg elő nem vettem a bográcsot Kiderült, hogy a malachús sokkal finomabb, ha elő van főzve a bog­rácsban. Isteni! Ezt azóta sem fe­lejtem el neki! Oszterrel viszont már régen beszéltem, nem tudom, mi lehet vele.- A kollégákkal hívják egymást telefonon? Érdeklődnek a másik felől?- Épp leparkoltam az étterem­nél, amikor hívott Buci. A Stohl. Mondom neki, na mi van? Mire ő: semmi papa, csak már kíván­csi vagyok a pofádra, hiányzol. És hallani akartam a hangodat. Nagyon jólesett ez a gesztus. Sze­retem a szakmát, és szeretem a kollégákat is.- A kollégám készít egy fotót ön­ről, kérem, tegye le a cigarettát!- Ezt most komolyan mondod, hogy el kell tennem a cigarettát? Mert szívesen rágyújtok a fotós előtt is, ha szeretnéd...- Megbüntetnének, ha cigaret­tával készült képet közölnénk.- Óriási üzlet ez a tiltás! A világ legnagyobb üzlete! Mert amit tilta­nak, az mindig édesebb. Azt hal­lottam, nem lehet majd mindenütt cigarettát kapni, még a benzinku­taknál sem, csak bizonyos kijelölt trafikokban. Sajnálom, hogy ez nem nekem jutott eszembe, mert ennél nagyobb ötlet még nem szü­letett a vüágon. Mert ki fog messzi­re szaladgálni egy doboz cigiért? Azonnal vesz majd belőle legalább egy kartonnal. Meggyőződésem, hogy ezt az egész tiltást a nagy do­hánygyárak finanszírozzák, mert pontosan tudják, hogy amint be­jön a trafikrendelet, azonnal tárol­ni kezd mindenki. A háború után is volt már ilyen. Akkor azt terjesz­tették el, hogy nem lesz só. Felvá­sárolták az emberek a sok sót, másnap bejött a forint, és azonnal 62 fillér lett egy kiló. A felgyülem­lett dohányárut is így lehet a leg­jobban eladni.- Mióta dohányzik?- Évtizedek óta. De többször le­szoktam. Volt, hogy három évig hozzá sem nyúltam, mert épp olyan kedvem volt. Nálam ez nem szenvedély, hanem szokás. A szenvedélyem maga az élet Mie­lőtt kérdeznéd: nem félek attól, hogy ez káros lenne. Szegény só­gorom soha életében nem do­hányzott, nem ivott, mégis tüdő­rákban halt meg. Édesanyám 16 éves korától 79 éves koráig ciga­rettázott. Aztán letette, mert utá­na már nem esett jól neki. Még egy utolsó gondolat erejéig vissza­térek a trafikrendelethez, aztán befejezem a dohogást: ez az egész egy őrületes csalafintaság, de a nagy ötletek mindig jók...- Önnekisvoltilyen„nagy"ötlete?- Volt bizony, de aztán rosszul sült el. Annak idején a Fővárosi Tanács felkért a Vidám Színpad igazgatására. Sokáig hezitáltam, akartam is, meg nem is. Aztán Vinkó Jóska dramaturg barátom­mal kitaláltuk, hogy írjuk le, pontosan mit szeretnénk a szín­házban csinálni, és ha arra azt mondják a döntnökök, hogy jó, akkor elvállalom. Na, azóta min­denkitől pályázatokat kérnek. Fura világ ez. Hiszen az illetéke­sek pontosan tudják, kit akar­nak igazgatónak, és általában az lesz az direktor, akit kijelölnek. Mindig minden esetben előre tudják, ki lesz a befutó, mégis 5- 6 embert pályáztatnak egyszer­re. Szerintem nagy ötlet volt an­nak idején, hogy le kell írni a koncepciót, mégis egy nagy nud­li lett belőle, mert a visszájára fordult. A mai napig ez a mód­szer megy, pedig még a régi új­világban csináltuk, (nevet)- Az imént idejött egy rajongója, és megkérdezte, hogy van Gyula bá­csi? Mire azt válaszolta, hogy át­menetilegjól- Az élet kiszámíthatatlan, ezért inkább akkor is hozzáte­szem, hogy átmenetileg, ha na­gyon jól érzem magam. Egyéb­ként szerencsés vagyok, mert ku­tyabajom. Régebben ugyan fájt a derekam, de aztán szakemberhez fordultam, és rendbe jött.- Természetgyógyásznál is járt?- Igen, de hosszú távon nem se­gített. Minden egyes kezeléssel ki­csit jobb lett, de aztán újra vissza­tért a fájdalom. Hozzáteszem: a szakember sem csinál semmit, csak javasol néhány praktikát. Néha még az is sokkal jobb, mint a természetgyógyászat. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet gyó­gyítani. A derékfájás is ilyen, akárcsak a hajhullás. Azt sem le­het gyógyítani, csak mondják.- Az ön haja mikor kezdett hullani?- Viszonylag korán. A József At­tila Színházban játszottam, és elő­adás után megjelent két rajongó diáklány a színészbejárónál. Azt mondták, fogadtak. Egyikük állí­totta, hogy a fejem tetején lévő kis- Színészként időnként azt gon­dolom, jobban tudom, hogyan kell eljátszani egy szerepet, mint a ren­dező. Persze egyáltalán nem va­gyok biztos abban, hogy nekem van igazam, de szeretem azt hin­ni, hogy igen, és olyankor felmegy bennem a pumpa. Pikírt és go­noszkodó leszek. Aztán félóra múlva megnyugszom. Tudod, fur­Egy lelőtt benzinkút romjai alatt találtam egy láda kandiscukrot. Hazavittem, és jó darabig minden­kinek jutott egy kis darabka kan- dis cukorka egész napra. A nagy­mamám esténként lefekvés előtt még kettétörte a saját kis cukorda­rabkáját, és odaadta nekem, meg a nővéremnek. A mai napig nem tudom megfejteni, hogyan maradt „lény” csupán a forgó, a másik pe­dig biztos volt benne, hogy ez már kopaszodás. Hirtelen azt sem tud­tam, mit feleljek. Kértem, jöjjenek vissza egy nap múlva, akkor vála­szolok. Otthon megnéztem a tü­körben, és láttam, hogy valóban elkezdtem kopaszodni.- Ez lelkileg megviselte?- Fenét! Mindig tudtam, hogy nem leszek hajasbaba, mert apám is korán kopaszodott, aho­gyan a fiókám, Ádám is.- A fiókája?- Igen, mások előtt mindig így hívom. Van egy rakás jó tulajdon­ságom, nemhogy azt örökölte vol­na... (nevet)- Mi a legjobb tulajdonsága?- Az idegrendszerem. Abszolút élhető idegekkel rendelkezem. A színházban időnként vannak ki­sebb kirohanásaim, de a hétköz­napokon, a civil életben nyugodt ember vagyok. Épp ma beszéltem Törőcsik Marival. Mesélte, hogy a minap szóba kerültem náluk, és emlegetett, hogy a Bodroginak mi­lyen különleges képessége van. Tudniillik, ha vészhelyzet van, ha­lálos nyugalom fog el, és képes va­gyok a megoldásra koncentrálni. Ezért mindig meg is találom azt.- Milyen kirohanásai vannak a színházban? csa az élet Mindig a legkézenfek­vőbb dolgokról derül ki a végén, hogy mégsem úgy van, ahogy gon­doltam. Vannak helyzetek, amikor haragudni kell valakire, és olyan is, amikor barátságot kell kötni.- Van olyan, amit szívesen kitö­rölne az életéből? '- A háborút igen. Azt még em­lékeimben sem szeretem. Egyre megtanított az az időszak: az éhe­zéssel engem nem lehet meghat­ni, mert eleget éheztem. Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tu­dom mivel lehetett megkenve, ta­lán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és el­kezdtem sírni, mert annyira éhes voltam. A szüleim kérdezték, mi bajom van, aztán hosszas kérlelés után elárultam. Erre a nagyma­mám és az édesanyám elmentek, egy egész laktanya összes szeny- nyesét kimosták, kivasalták, ezért kaptak fél kiló kenyeret, és egy darab szalonnát. Mindezt azért tették, hogy az öcsikének másnap adhassanak zsíros kenyeret Egyébként tényleg nem volt en­nivalónk. Volt, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Gyerekként állandóan terepszemlét tartot­tunk a szétbombázott városban. így életben, hiszen ő nem evett, de nagy varázsló volt.-Most könny szökött a szemébe...- Pedig nem vagyok érzékeny típus, de ha a szülőkre és a nagy­szülőkre gondolok, az mindig fel­kavar. A szüleim már régen meg­haltak, de itt vannak velem, vi­gyáznak rám. Mindig, amikor va­lamilyen butaságba keveredtem volna, úgy alakították a dolgokat, hogy az ne következzen be. Nem tudom hogyan, de odafentről min­dig elintézik. Érzem a Mamát és a Papát. Apámnak egész életében a tanulás volt a mindene. Ötven­éves korában érettségizett, és 53 esztendősen végezte el az egyete­met. De közben már vállalatokat vezetett. Autodidakta módon meg­tanult mindent.- Hiányoznak a szülei?- Nem hiányoznak, mert itt vannak velem.- Mikor volt náluk utoljára a te­metőben?- Idejét sem tudom. Csak akkor megyek a temetőbe, amikor ki kell fizetni a sírhelyet. Számomra ők nem ott fekszenek. Itt vannak velem, és erőt adnak, irányítanak. A temető sem más, mint egy üz­let, de ebbe most nem szeretnék belemenni. Közben megjött Ádám fiam, ismerkedjetek össze! (Ekkor odalépett a fia, puszit ad­tak egymásnak, majd a színész bemutatott Ádámnak.)- Mikor találkoztak utoljára?- Tegnap.- Mindig puszival köszönnek?- Igen, nálunk ez így szokás.- Adám az egyetlen gyereke?- Igen, de neki már kettő van. Egy fia és egy lánya.- Ön hányszor nősült?- Kétszer. De még most sem váltam el a második feleségemtől, Voith Ágitól, csak nem élünk együtt. Mindkettőnknek évek óta külön társa van. Áginak Zsolt, ne­kem Angéla, össze is járunk. A szeretet összeköt minket. Ha vala­kit egyszer csodálatosnak tartot­tam, akkor nem mondhatom egy idő után, hogy akkor voltam bo­lond, amikor csodálatosnak tar­tottalak.- Most épp hány darabban ját­szik?- Ötben. Három színházban, a Karinthyban, József Attilában, il­letve a Nemzetiben.-Még mindig könnyen tanul sze­repet?- Érdekes módon szerepet és szöveget igen. De ha valaki most idejönne, és megkérdezné, három hónappal ezelőtt miről beszélget­tünk, nem tudnék válaszolni.- Arra fog emlékezni, hogy talál­koztunk?- Hogyne! Arra is, hogy ketten jöttetek a fotóssal, de neki el kel­lett mennie, miután megcsinálta a képeket. Az ilyen apróságokat furcsa módon nem felejtem el. Aztán arra is emlékezni fogok, ahogy itt állt egy autó, amiben ült két fiatalember, és azt hittem, ti vagytok. De arról, hogy miről be­széltünk, már most fogalmam sincs. Vannak dolgok, amelyek nagyon megmaradnak. És van­nak, amelyek teljesen kiesnek. Például nézek a tévében egy fil­met, amiben szerepelek, és egyet­len mozzanatra nem emlékszem a forgatásról. És vannak filmek, amelyeknek bizonyos pontjaira emlékszem. Úgy látszik, szelek­tál az agyam, mivel sok mindent kell tanulnom. Ezzel kapcsolat­ban van még egy érdekes történe­tem. A Potyautas című vígjátékot több százszor játszottuk Törőcsik Marival a József Attila Színház­ban. Lefutott a darab, és másnap elfelejtettem a szövegét. Tíz év múlva Miskolcon felkértek, hogy játsszam el vendégként újra ezt a szerepet. Balatonon nyaraltam, elvittem magammal a szöveg­könyvet, de elfelejtettem beleol­vasni. Aztán a második próbán az összes játék, az összes szöveg azonnal visszajött. Fogalmam nincs, hol tárolódott addig. Talán az én kis világhálómban, bent a fejemben...- Apropó internet Ért hozzá?- Valamennyire igen. Néha ki­keresek dolgokat a világhálóról. A közösségi oldalakat viszont nem ismerem. Regisztráltam ugyan a Facebookra, de ott min­denki a barátom akar lenni. E- gyelőre törölni sem tudom ma­gam. Ja, és van még egy nagy gond: mindenről email értesítést kapok. Megőrülök! Reggel bekap­csolom a gépet, és 62 levélből 60 a közösségi portálról jön...

Next

/
Oldalképek
Tartalom