Nógrád Megyei Hírlap, 2014. november (25. évfolyam, 253-276. szám)
2014-11-28 / 276. szám
2014. NOVEMBER 29., SZOMBAT Bagi Iván: „Nagyon sok pénzért jártam pszichológushoz” „Amikor elmentem egy szakemberhez, az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, s azt válaszolta, most még csak figyel...” Sándor András- Hoztam neked egy magazint ajándékba, amely most jelent meg, és található benne egy kétoldalas Bagi interjú.- Nagyon aranyos vagy, de azzal a lendülettel viheted is vissza. Remélem, nem sértelek meg, tudom, hogy csak jót akartál, de az ilyen jellegű cikkeknek a világon semmi értelme nincs. Gyakran olvasok magamról marhaságokat. Soha nem az jön át egy cikkből, amit az ember kommunikálni szeretne magáról.- Ezek szerint teljesen feleslegesen ültünk le most is beszélgetni?- Szó nincs róla! Most csak rajtad múlik, mit hozol ki belőle. Én mindenre őszintén válaszolni fogok.-Hamáraz őszinteséget említetted, én is az leszek. Akik tudták, hogy hozzád készülök, próbáltak felkészíteni a legrosz- szabbra. Azt mondták, nálad mace- rásabb interjúalany kevés létezik. Például igaz, hogy őszinte leszel, de a végén mindent ki fogsz húzni az anyagból.- Ebben a szakmában nagy divat a másikat szidni. A média nem a jóindulatáról híres. Nyilván vannak bizonyos szavak, amiket az ember kijavít egy-egy ellenőrzésre átküldött anyagban. Ugyanakkor a szerkesztők a legritkább esetben vezetik át a javításaimat a megjelenő cikkbe. Nagyon könnyen hülyét csinálhat magából az ember, de próbálok odafigyelni.- Ezért kellene inkább még több könyvet írnod az interjúkra szánt idők helyett...- Igen, de ahhoz is nagyon sok energia kell. Nem vagyok elég képzett, vagy felkészült ahhoz, hogy igazán jó könyveket írjak. Ahhoz talán el kellett volna végeznem egy magyar szakot. Annak idején nagyon korán rákényszerültem a munkára, így nem volt lehetőségem a tanulásra. Arról nem is beszélve,'hogy egy nagyon jó könyv megírása tényleg sok időt igényel. És abból van a legkevesebb.- Milyen mosta lelkiállapotod?- Most teljesen jól vagyok. Sajnos sokszor rám sütik, hogy depressziós alkat vagyok. De ez nem igaz. Inkább búskomor, vagy melankolikus. A rólam kialakult képért csak ötven százalékban vagyok felelős. A másik felét a média találja ki. Bekategorizálnak, rátesznek egy polcra, ahonnan nagyon nehéz átkerülni. Az emberek azt hiszik, az életben is olyan vicces ember vagyok, mint a tévében. Aztán, amikor véletlenül belém botlanak valahol, csalódottak lesznek.- Miért?- Mert az ember mindig csalódik azokban, akiket a tévében lát. Abban a pillanatban, amikor egy civil szituációban találkozik a korábban csak képernyőn látott alakkal, rájön, hogy ő is ugyanolyan unalmas, szürke ember, mint bárki más.- Te is csalódtál már képernyős arcokban?- Hogyne! De neveket ne kérdezz légy szíves. Nézd, vannak sztártípusú emberek. Mint például Németh Kristóf. „NACSA OLIVÉR A BARÁTOM"- A fellépéseken túl évek óta fontos része az életednek az írás is. Dolgozol most valamin?- Igen. Egy fiktív regényen, csak lassan haladok. Sőt, szinte alig. A címe: „Amikor szabad voltam”. Benne lesz a Truman Show-féle modell, amikor az ember azt hiszi, mindent filmre vesznek körülötte az életében, és ő a főszereplője a saját show-jának, amit a világ összes tv csatornája sugároz.-Te is érezted már így?- Tulajdonképpen egész gyerekkoromban ebben bíztam. Azt hittem, 18 éves koromban majd megmondják, hogy ez az egész csak egy játék. De nem mondták... Furcsa kettősség van bennem. Nagyon vonz az értelmiségi lét. Próbáltam már az írók világába is bekerülni. De rájöttem, hogy ők is any- nyira mások, mint én. Nincs olyan ember, aki hasonlóan gondolkodna. Aztán van egy pánikbetegségem is, ami sokat javult az utóbbi évek során, kicsit már lenyugodtam.- Miféle pánikbetegség?- Kényszerességnek is nevezhetjük. Rettegek attól, nehogy valaki miattam szenvedjen balesetet, vagy meghaljon. Ha a sínek mellett sétálok, és hallok egy csattanást, régen mindig visszamentem megnézni, hogy mi volt az a hang. Vagy például a bevásárlóközpontokban is félek attól, nehogy valaki átessen a korláton. Egy időben rendszeresen betelefonáltam a Közterület fenntartókhoz, ha láttam, hogy egy villanyvezeték léiig le volt vágva.- Ezt a komplexusodat kezeltetted?- Jártam pszichológushoz nagyon sok pénzért. Az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, mire azt válaszolta, most még csak figyel. Amikor rákérdeztem, mégis, mi a véleménye rólam, azt mondta, mindenre pontosan tudom a választ, és egyelőre nem is tud ehhez mit hozzátenni. Aztán történt valami egy hideg téli napon. Mínusz 30 fok volt odakint, és az ülés után közölte, hogy most már mennem kéne. Kérdeztem, hogy amíg taxit hívok, várakoz- hatnék-e az előszobában. Közölte, hogy kizárt dolog, mert itt a páciensek egymásnak adják a kilincset. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többé nem mentem hozzá. Ettől függetlenül egyébként mindenkinek ajánlanék egy megfelelő pszichológust. Jó valakinek elmondani a dolgaidat. És ha tudod, hogy szakembernél ülsz, valahogy összeszedettebben fogalmazol.- Vannak barátaid?- Nacsa Olivért abszolút a barátomnak tekintem, hiszen vele már évek óta sikerül egy hullámhosszon mozognunk. Annak ellenére, hogy sok mindenben különbözünk, nagyon jól kijövünk egymással. A magánéletünkkel persze nem terheljük a másikat. Az csak a munka rovására menne.- Még mindig nem tartod magad társasági embernek?- Nem, mert nehezen nyílok meg mások előtt. Úgy gondolom, ha a 35. születésnapomig sem tudtam kialakítani jóformán senkivel olyan állandó, mély barátságot, ami tartósnak bizonyulna, akkor tényleg nem nekem találták ki ezt a műfajt. Az utóbbi időben már nem is törekszem arra, hogy új ismeretségekre tegyek szert. Felszínes kapcsolatra pedig nincs szükségem... Találkoztam vele egy Fábry Show felvételén. Ő meg tudta tartani a nimbuszát, benne nem csalódtam, mert ugyanazt kaptam, mint a képernyőn. Sőt egy kicsivel többet is. „A TARTALÉKAIMAT FELÉLTEM A GYENGÉBB KORSZAKOKBAN”- Elolvastam néhány veled készült beszélgetést, de nem találtam olyan cikket, ahol ne esett volna szó a nehéz gyerekkorodról. Nem unod még folyton ezt a témát?- De, nagyon. Mégis mindenki erről faggat.- Anélkül, hogy részletekbe menően mesélnél erről a korszakról, annyitárulj el, hogy. kísért-e még a múlt?- Ma már egyre kevésbé. Húszas éveim elején apámmal nagyon nehéz körülmények között éltünk a nyolcadik kerületben, mégis életem legboldogabb időszakának mondhatom. Aztán voltak rémesebb korszakaim is, amikről inkább nem beszélnék, eleget olvashattunk róla az újságokban.- Ha már az esztendőknél tartunk, melyik volt eddig a legsikeresebb, legkiemelkedőbb éved?- Az embernek mindig utólag esik le a tantusz. Talán a 2004-es esztendő. Akkor dübörgött a „Banánhéj” című műsorunk - ahogy Dévényi Tibor mondaná-, a Magyar Hírlap csinált egy toplistát az 50 legsikeresebb fiatalról, ahol a huszadik helyen végeztünk. Reklámszerződéseink voltak, borzalmasan sokat kerestünk, és érdekes módon nem nyilatkoztam egyetlen újságnak sem. Akkoriban ezt is megtehettem. Más kérdés, hogy mennyi értelme volt ennek a makacs elzárkózásnak. Ma már más szelek fújnak. Az akkori kapcsolati tőkémet jobban ki kellett volna használnom. És ez valljuk be, ma már nem olyan erős.- Mi van most ehhez képest?- Tizennyolc éve vagyunk a pályán, ami minimum egy szinuszgörbe, de most megint felszálló ágba kerültünk. Nem tudom igazán, mitől függ, hogy az ember megint divatba jön, de ez most újra egy kellemes, jó időszak. Persze ki tudja, meddig tart? Éppen ezért kellene az egyéb terveimet is realizálni.- Milyen terveid vannak?- Egy üzletember barátommal próbálunk a média farvizén dolgozni, én kreatív ötletekkel veszek részt a projektekben. Hogy működik-e, vagy sem, majd meglátjuk. Aztán szeretnék színészkedni is. Jártam Szirtes Tamásnál is a Madách Színházban. Sokak szerint jól énekelek, egy dalt is írtam már. Mégis óriási csalódás volt a találkozás. Üvegfalba ütköztem, az direktor úr eléggé lekezelő volt. Pedig néha egészen szélsőséges figurákat is alkalmaz a színházban, hogy bulvárosítsa a teátrumot. Éppen ezért nem tudom, miért lógtam volna ki pont én a sorból. Azt mondta, nem tudok énekelni és a színészkedést sem javasolja. Szinte páros lábbal rúgott ki. Pedig szeretném valahol bebizonyítani, hogy igenis jó színész vagyok. És azt hiszem, hogy az eddigi jeleneteinkben, paródiáinkban ez félig sikerült is.- Azokban az esztendőkben, amikor nagyon futott a szekér, tudtál félretenni?- Tudtam, de azt a gyengébb korszakokban fel is éltem. Egy előadóművész általában bohém, nem gondol a tartalékolásra. És aki sokáig élt árnyékban, az kicsit könnyelműbb, ha jobban megy. Szórja a pénzt...- Mire szórtad leginkább?- Utazásokra, és egyéb élvezeti cikkekre. Ruhákra, parfümökre, telefonokra. Érdekes, hogy miután megvettem ezeket, már nem is voltak olyan jók. Mindig csak addig kell valami, vagy valaki, amíg nem szerezzük meg. Utána már nem számít. Persze ez nem mindig van így, szerencsére!- Mire vágytál leginkább, amit korábban nem vehettél meg?- Például egy szép lakásra. Erre mondjuk nagyon büszke vagyok, mert hét évvel ezelőtt a párommal vásároltunk egy tágas belvárosi lakást. Ezt nem bántam meg. # i t i f » I »
