Nógrád Megyei Hírlap, 2014. november (25. évfolyam, 253-276. szám)

2014-11-28 / 276. szám

2014. NOVEMBER 29., SZOMBAT Bagi Iván: „Nagyon sok pénzért jártam pszichológushoz” „Amikor elmentem egy szak­emberhez, az illető folyamato­san az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor le­járt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy mi­ért nem mond soha semmit, s azt válaszolta, most még csak figyel...” Sándor András- Hoztam neked egy magazint aján­dékba, amely most jelent meg, és találha­tó benne egy kétoldalas Bagi interjú.- Nagyon aranyos vagy, de azzal a lendülettel viheted is vissza. Remélem, nem sértelek meg, tudom, hogy csak jót akartál, de az ilyen jellegű cikkek­nek a világon semmi értelme nincs. Gyakran olvasok magamról marhasá­gokat. Soha nem az jön át egy cikkből, amit az ember kommunikálni szeretne magáról.- Ezek szerint teljesen feleslegesen ül­tünk le most is beszélgetni?- Szó nincs róla! Most csak rajtad mú­lik, mit hozol ki belőle. Én mindenre őszintén válaszolni fogok.-Hamáraz őszinteséget említetted, én is az leszek. Akik tudták, hogy hozzád ké­szülök, próbáltak felkészíteni a legrosz- szabbra. Azt mondták, nálad mace- rásabb interjúalany kevés létezik. Példá­ul igaz, hogy őszinte leszel, de a végén mindent ki fogsz húzni az anyagból.- Ebben a szakmában nagy divat a másikat szidni. A média nem a jóindu­latáról híres. Nyilván vannak bizonyos szavak, amiket az ember kijavít egy-egy ellenőrzésre átküldött anyagban. Ugyanakkor a szerkesztők a legritkább esetben vezetik át a javításaimat a meg­jelenő cikkbe. Nagyon könnyen hülyét csinálhat magából az ember, de próbá­lok odafigyelni.- Ezért kellene inkább még több könyvet írnod az interjúkra szánt idők helyett...- Igen, de ahhoz is nagyon sok ener­gia kell. Nem vagyok elég képzett, vagy felkészült ahhoz, hogy igazán jó köny­veket írjak. Ahhoz talán el kellett vol­na végeznem egy magyar szakot. An­nak idején nagyon korán rákénysze­rültem a munkára, így nem volt lehe­tőségem a tanulásra. Arról nem is be­szélve,'hogy egy nagyon jó könyv megírása tényleg sok időt igényel. És abból van a legkevesebb.- Milyen mosta lelkiállapotod?- Most teljesen jól vagyok. Sajnos sokszor rám sütik, hogy depressziós alkat vagyok. De ez nem igaz. Inkább búskomor, vagy melankolikus. A ró­lam kialakult képért csak ötven száza­lékban vagyok felelős. A másik felét a média találja ki. Bekategorizálnak, rá­tesznek egy polcra, ahonnan nagyon nehéz átkerülni. Az emberek azt hi­szik, az életben is olyan vicces ember vagyok, mint a tévében. Aztán, amikor véletlenül belém botlanak valahol, csa­lódottak lesznek.- Miért?- Mert az ember mindig csalódik azokban, akiket a tévében lát. Abban a pillanatban, amikor egy civil szituáció­ban találkozik a korábban csak képer­nyőn látott alakkal, rájön, hogy ő is ugyanolyan unalmas, szürke ember, mint bárki más.- Te is csalódtál már képernyős ar­cokban?- Hogyne! De neveket ne kérdezz légy szíves. Nézd, vannak sztártípusú emberek. Mint például Németh Kristóf. „NACSA OLIVÉR A BARÁTOM"- A fellépéseken túl évek óta fontos ré­sze az életednek az írás is. Dolgozol most valamin?- Igen. Egy fiktív regényen, csak las­san haladok. Sőt, szinte alig. A címe: „Amikor szabad voltam”. Benne lesz a Truman Show-féle modell, amikor az ember azt hiszi, mindent filmre vesz­nek körülötte az életében, és ő a fősze­replője a saját show-jának, amit a világ összes tv csatornája sugároz.-Te is érezted már így?- Tulajdonképpen egész gyerekko­romban ebben bíztam. Azt hittem, 18 éves koromban majd megmondják, hogy ez az egész csak egy játék. De nem mondták... Furcsa kettősség van bennem. Nagyon vonz az értelmiségi lét. Próbáltam már az írók világába is bekerülni. De rájöttem, hogy ők is any- nyira mások, mint én. Nincs olyan em­ber, aki hasonlóan gondolkodna. Az­tán van egy pánikbetegségem is, ami sokat javult az utóbbi évek során, ki­csit már lenyugodtam.- Miféle pánikbetegség?- Kényszerességnek is nevezhetjük. Rettegek attól, nehogy valaki miattam szenvedjen balesetet, vagy meghaljon. Ha a sínek mellett sétálok, és hallok egy csattanást, régen mindig vissza­mentem megnézni, hogy mi volt az a hang. Vagy például a bevásárlóköz­pontokban is félek attól, nehogy vala­ki átessen a korláton. Egy időben rend­szeresen betelefonáltam a Közterület fenntartókhoz, ha láttam, hogy egy vil­lanyvezeték léiig le volt vágva.- Ezt a komplexusodat kezeltetted?- Jártam pszichológushoz nagyon sok pénzért. Az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, ami­kor lejárt az időnk, intett, hogy men­jek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, mire azt válaszolta, most még csak figyel. Amikor rákérdeztem, mégis, mi a véleménye rólam, azt mondta, mindenre pontosan tudom a választ, és egyelőre nem is tud ehhez mit hozzátenni. Aztán történt valami egy hideg téli napon. Mínusz 30 fok volt odakint, és az ülés után közölte, hogy most már mennem kéne. Kérdez­tem, hogy amíg taxit hívok, várakoz- hatnék-e az előszobában. Közölte, hogy kizárt dolog, mert itt a páciensek egy­másnak adják a kilincset. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többé nem mentem hozzá. Ettől függetlenül egyébként mindenkinek ajánlanék egy megfelelő pszichológust. Jó valaki­nek elmondani a dolgaidat. És ha tu­dod, hogy szakembernél ülsz, vala­hogy összeszedettebben fogalmazol.- Vannak barátaid?- Nacsa Olivért abszolút a barátom­nak tekintem, hiszen vele már évek óta sikerül egy hullámhosszon mo­zognunk. Annak ellenére, hogy sok mindenben különbözünk, nagyon jól kijövünk egymással. A magánéle­tünkkel persze nem terheljük a má­sikat. Az csak a munka rovására menne.- Még mindig nem tartod magad tár­sasági embernek?- Nem, mert nehezen nyílok meg má­sok előtt. Úgy gondolom, ha a 35. szü­letésnapomig sem tudtam kialakítani jóformán senkivel olyan állandó, mély barátságot, ami tartósnak bizonyulna, akkor tényleg nem nekem találták ki ezt a műfajt. Az utóbbi időben már nem is törekszem arra, hogy új ismeretsé­gekre tegyek szert. Felszínes kapcso­latra pedig nincs szükségem... Találkoztam vele egy Fábry Show felvételén. Ő meg tudta tartani a nimbu­szát, benne nem csalódtam, mert ugyanazt kaptam, mint a képernyőn. Sőt egy kicsivel többet is. „A TARTALÉKAIMAT FELÉLTEM A GYENGÉBB KORSZAKOKBAN”- Elolvastam néhány veled készült beszélgetést, de nem találtam olyan cikket, ahol ne esett volna szó a nehéz gyerekkorodról. Nem unod még folyton ezt a témát?- De, nagyon. Mégis mindenki erről faggat.- Anélkül, hogy részletekbe menően mesélnél erről a korszakról, annyitárulj el, hogy. kísért-e még a múlt?- Ma már egyre kevésbé. Húszas éveim elején apámmal nagyon nehéz körülmények között éltünk a nyolca­dik kerületben, mégis életem legbol­dogabb időszakának mondhatom. Az­tán voltak rémesebb korszakaim is, amikről inkább nem beszélnék, eleget olvashattunk róla az újságokban.- Ha már az esztendőknél tartunk, melyik volt eddig a legsikeresebb, leg­kiemelkedőbb éved?- Az embernek mindig utólag esik le a tantusz. Talán a 2004-es esztendő. Ak­kor dübörgött a „Banánhéj” című műso­runk - ahogy Dévényi Tibor mondaná-, a Magyar Hírlap csinált egy toplistát az 50 legsikeresebb fiatalról, ahol a hu­szadik helyen végeztünk. Reklámszer­ződéseink voltak, borzalmasan sokat kerestünk, és érdekes módon nem nyi­latkoztam egyetlen újságnak sem. Ak­koriban ezt is megtehettem. Más kér­dés, hogy mennyi értelme volt ennek a makacs elzárkózásnak. Ma már más szelek fújnak. Az akkori kapcsolati tő­kémet jobban ki kellett volna használ­nom. És ez valljuk be, ma már nem olyan erős.- Mi van most ehhez képest?- Tizennyolc éve vagyunk a pályán, ami minimum egy szinuszgörbe, de most megint felszálló ágba kerültünk. Nem tudom igazán, mitől függ, hogy az ember megint divatba jön, de ez most újra egy kellemes, jó időszak. Persze ki tudja, meddig tart? Éppen ezért kellene az egyéb terveimet is realizálni.- Milyen terveid vannak?- Egy üzletember barátommal pró­bálunk a média farvizén dolgozni, én kreatív ötletekkel veszek részt a pro­jektekben. Hogy működik-e, vagy sem, majd meglátjuk. Aztán szeret­nék színészkedni is. Jártam Szirtes Tamásnál is a Madách Színházban. Sokak szerint jól énekelek, egy dalt is írtam már. Mégis óriási csalódás volt a találkozás. Üvegfalba ütköztem, az direktor úr eléggé lekezelő volt. Pe­dig néha egészen szélsőséges figurá­kat is alkalmaz a színházban, hogy bulvárosítsa a teátrumot. Éppen ezért nem tudom, miért lógtam volna ki pont én a sorból. Azt mondta, nem tu­dok énekelni és a színészkedést sem javasolja. Szinte páros lábbal rúgott ki. Pedig szeretném valahol bebizo­nyítani, hogy igenis jó színész va­gyok. És azt hiszem, hogy az eddigi je­leneteinkben, paródiáinkban ez félig sikerült is.- Azokban az esztendőkben, amikor nagyon futott a szekér, tudtál félretenni?- Tudtam, de azt a gyengébb korszak­okban fel is éltem. Egy előadóművész ál­talában bohém, nem gondol a tartaléko­lásra. És aki sokáig élt árnyékban, az ki­csit könnyelműbb, ha jobban megy. Szórja a pénzt...- Mire szórtad leginkább?- Utazásokra, és egyéb élvezeti cik­kekre. Ruhákra, parfümökre, telefo­nokra. Érdekes, hogy miután megvet­tem ezeket, már nem is voltak olyan jók. Mindig csak addig kell valami, vagy valaki, amíg nem szerezzük meg. Utána már nem számít. Persze ez nem mindig van így, szerencsére!- Mire vágytál leginkább, amit koráb­ban nem vehettél meg?- Például egy szép lakásra. Erre mondjuk nagyon büszke vagyok, mert hét évvel ezelőtt a párommal vásárol­tunk egy tágas belvárosi lakást. Ezt nem bántam meg. # i t i f » I »

Next

/
Oldalképek
Tartalom