Nógrád Megyei Hírlap, 2014. október (25. évfolyam, 228-252. szám)

2014-10-18 / 243. szám

2014. OKTÓBER 18., SZOMBAT Akik már nincsenek közöttünk... Cserháti Zsuzsa száműzetéses időszakban a „nagyok” vi­lága? Vágytál újra a címlapokra?- Le* * *tam én akkor a címlapokat. És elnézést a csúnya szóért! Az foglalkozta­tott inkább, hogy mit fogok majd fó'zni a gyerekemnek, mert volt olyan, hogy egy évig nem dolgoztam. 110 kiló voltam, és mindenhonnan kirúgtak a súlyom miatt. Egyben volt a nyakam a fejemmel. Mond­ták, hogy ez a nő nem illik az éjszakába. „NEM A CÍMLAPOK ÉRDEKELTEK, HANEM AZ, MIT ADOK ENNI A GYEREKEMNEK”- Mit tehetsz meg manapság, amire régen egyáltalán nem volt lehetőséged?- Könnyebben vehetek. Nem kell azon gondolkodnom, hogy merjek-e zsemlét tenni a kosár­ba, vagy csak ke­nyeret, mert úgy olcsóbb. Volt, hogy üvegeket gyűjtöttem, mert egy árva fillérem nem volt. De ezt ne írd le...!- Miért? Szégyel- led?- Nem szé­gyellem, mert átéltem. De ne mondják, hogy pa­„MASOKNAK NAGY CSALÁDI HÁZ, NEKEM EZ A GANGOS BÉRHÁZ JUTOTT'- Amióta Jól megy neked”...- (Közbevág...) Nem megy olyan jól, nem érted?! Amúgy mit keresnék eb­ben a kerületben, ebben a gangos ház­ban? Velem egykorú kollégáimnak már hatalmas családi házuk van Pesttől 30 km-re! Nekem 50 éves koromra ez jött össze! Soha senki nem volt mellettem, aki nyomta volna a zsebembe a lét! Ugyan meg­tehetem, hogy itt­hon ma­radok két hé­tig, és nem ürül ki a bank­számla. H a Életem egyik legnagyobb sze­rencséjének tartom, hogy még találkozhattam Cserhátival. Ül­tem a konyhájában, és ettem a leveséből. Máig a fülemben cseng, ahogy mondja: „Addig fel nem kelsz innen, amíg nem ettél.” Ez évekkel a halála előtt történt, 20 esztendős lehettem. Salgótarjánból utaztam a fővá­rosba a találkozásért. A sors furcsa fintora, hogy évekkel ké­sőbb én írhattam az életéről szóló könyv - „Összetört szár­nyak” - nagy részét. Akkor is­mertem meg igazán az embert - a családtagokkal, illetve a pá­lyatársakkal történt hosszas beszélgetések során. Ehhez azonban kellett a saját élmény is vele, a levesezés, a kutyasé­táltatás, és a közös zenehallga­tás - ott az Akácfa utcai lakás­ban, valamikor az ezredforduló környékén... Sándor András- Te most tényleg szabadságon vagy?- Tényleg. 30 év után úgy döntöttem, másfél hónapig itthon maradok. Dolgoz­tam már eleget A szabadság előtt minden áldott nap előadásra mentem! Állandóan utazom. Eszméletlen kilométereket! Oda­érve lenyomok 55 perces bulit, ami soha nem annyi, amennyi a szerződésben van, mert úgyis visszamegyek a színpadra, ha kedvet kapok és tovább játszom. Megtör­tént, hogy még két órát hülyéskedtünk Pá­pán a zenekarral, mert jól éreztük magun­kat. Miért hagyjam őket ott, hajó a hangu­lat? Nem mindegy? Valaki kiszámolja a perceket, hogy mennyiért lép föl - engem ez nem érdekel! Egy dolgom van az élet­ben, a zene, és az a kérésem, hogy hagy­janak énekelni! Gátoltak már eleget! Csak ne kellene vidékre utazni. Úgy utálom már a hosszú autóutakat Annak idején, fiata­lon 18 évig egyfolytában hakniztam!- Jó kis színes élet.- Az... Meg közben szomorú is.- Nagyon?- Igen. De a zene tartja benned a lelket Amikor nem voltam reflektorfényben és az éjszakában dolgoztam, az éltetett egész nap, hogy este énekelhetek. Tízre mentem dolgozni, és reggel addig marad­tam, amíg a kedves vendég akarta.- Azt mondtad „reflektorfény”. Hi­ányzott?- Nem is tudom... Színpad volt a bá­rokban is, ahol énekeltem! Igaz, kicsit szerényebb körítéssel. Mivel a magyar éj­szakát nem nagyon lehet megfizetni, többnyire külföldi vendégek jártak a bár­ba, akik nem ismertek. Mondjuk ez nem is volt baj. Sokszor kérdezik, hogy bánt- e az a 15 év, amit kihagytam. Akkor ret­tenetes kínokat álltam ki, de így utólag visszagondolva mégis azt mondom, hogy megérte. Gondolj bele; ha végigdolgozom azt az időszakot, és bejön egy új irányzat - mint ahogyan be is jött -, akkor lehet, hogy már nem állnék színpadon. így vi­szont rengeteget tanultam. Más lett a tor­kom, megkeményedtem egy kicsit, de ugyanakkor hatalmas lelkem lett. Végig­éltem azt a kemény másfél évtizedet, máj d egyszer csak lett belőlem valaki. Új­ra. Amit igazából nem szeretek.-A „Valakit”?- Igen, meg azt, hogy „sztár” - gyűlö­löm! Mindenkiből lehet sztár!- 15 évet mellőzöttként leélni úgy, hogy azelőtt szőke bombázóként az élvonalhoz tartoztál, nyilvánvalóan lelkileg sem köny- nyű feldolgozni. De erről már sokan és sokszor faggattak. Sűrűn eszedbe jutott a naszkodom. Pedig ez is hozzátartozott az életemhez. Tudod mit, inkább még­is írd bele. Teszek rá, mit gondolnak majd. Nem akarok hazudni, mert amint látod, egyébként is nagyon köz­vetlen ember vagyok, nálam nincse­nek „művészallűrök”.- Azt észrevettem. Furcsa is volt, hogy nem egy vendéglőben találkoztunk, ha­nem azonnal a lakásodon. Személyes is­merősök szoktak az otthonukban fogadni, veled pedig most találkoztunk először!- Jaj, hagyd már ezt! Nem ettől va­gyunk mi művészek! Azon is jókat szok­tam röhögni, amikor állok a közértben, és odajön hozzám valaki, hogy „Mit pa­rancsol művésznő?”. Mindig mondom, hogy én itt egy sima vásárló vagyok, művésznő a színpadon létezik. Nem a boltban kell mutogatni magunkat! Én egyébként is lehajtott fejjel közlekedem az utcán. A múltkor már rám szólt a só­gornőm, hogy mi bajom van. Nem sze­retem, ha megismernek, mert ott min­dig elvárnak tőlem valamit. Kutyát sé­táltatni is sminkelve megyek ki az utcá­ra. Természetesen nem agyonsminkel­ve, de nem nézhetek ki táskás szemekkel, ahogyan reggel felkelek! Él egy illúzió az emberekben, ahogyan lát­nak a tévében, és azt nem rombolha­tom szét ilyenekkel. csönget a villanyszámlás, nem kell meg- állnom a fal mellett mozdulatlanul, mert ha megvakarom a fejemet, meg­hallja, hogy itthon vagyok és addig csönget, amíg ajtót nem nyitok... Átél­tem már ilyeneket, állandóan rettegtem. Ma már biztosabb alapokon zajlik az életem, nem kell félnem.- A pályatársaidnak miből lett házuk?- A legtöbbjüknek dalszerzésből, jog­díjakból. Én „csak” énekesnő vagyok, akinek pusztán a fellépésből van pénze. Ha nincs hakni, az maga a halál!- Miért nem próbálkoztál dalírással?- Mert nem értek hozzá. Egy dolgot csináljon jól az ember. Az, hogy belefo­gok 3-4 dologba; primadonna leszek, ri­porter leszek, meg mellette énekesnő is - nálam ez nem működik! Pedig hívtak engem is; műsort ajánlottak, színházak­tól kerestek meg, de nem vállaltam.- Mióta élszebben a lakásban?- Ötödik éve.- Azelőtt is a belvárosban laktatok?- Nem, azelőtt mint a cigányok köl­tözködtünk egyik albérletből a másik­ba. Újpesten volt egy lakásom, ami be­ázott és kiment a villanyóra. Éppen tél volt, mínusz 15 fok! Amolyan „meleg- csákány-váltásként” éltünk az ágyban a gyerekemmel, mert amikor én dol­gozni mentem, ő már aludt, hajnalban pedig, amikor érkeztem, ő már indult iskolába. Melegítőben, meg sapkában feküdtünk a takaró alatt.- Itt tudatosan nincs kiírva a neved a lépcsőházi lakónévsorra?- Igen, mert nem hagynak békén... Inkábba gyerek nevét tettük ki. Lassan már a közértbe sem merek lemenni! Ál­landóan azt nézik, hogy mit vásárolok. Múltkor például azt hallottam, hogy én állandóan vörösbort veszek... Emiatt csak háromnaponta vásárolunk, és ak­kor is a gyereket küldöm. Ha én me­gyek, nem tudják megállni, hogy oda ne szóljanak valamit! Egyszer majdnem meglincseltek, mert 12 ezer forint volt a pénztárban, annyit kellett fizetnem. Egy hónapban egyszer...- Sokat vagy egyedül?- Nagyon sokat! Most még többet, hogy Krisztián fiam egyetemen van.- Megszoktad?- Igen. Ha állandó partnerem lenne, szinte egészen biztos, hogy vele sem köl­töznék össze, ugyanis külön szokásaim vannak. Egy egész szoba az enyém, ahol mindig megtalálom magamnak azt a kis lukat, ahová bekuporodom és ott jól ér­zem magam. Oda senki ne üljön rajtam kívül! Rigolyás vagyok, ami valahol ter­mészetes, hiszen elmúltam ötven. Jó ez így. Sok dolgot visszakaptam az élettől. Krisztiánt felvették az egyetemre, har­madik nekifutásra sikerült neki. Napi ki­lenc órát dolgozott mellette, úgy próbált felkészülni. Mondtam is neki, hogy ez így nem fog menni, inkább hagyja ott, mivel nekem most megy a szekér, majd megoldjuk valahogy. És fölvették. Sokat tanult, nagyon jó gyerek!- Csillognak a szemeid, amikor róla beszélsz!- Pedig nem szereti! Sokáig a haverjai sem tudták, hogy én vagyok a mamája, egy-egy újságból, meg közös fotókból de­rült ki. De a fiúk ilyenek, egy csaj azért vagányabb. Persze Krisztiánt sem kell féltem. A vidéki melók miatt két évvel ké­sőbb került be a gimnáziumba, sokat ki­hagyott, de behozta a lemaradását. „AMIKOR SZARBAN VOLTAM, NEM KERESTEK A KOLLÉGÁK7'- Miből van bevételed?- Kizárólag a fellépésekből. De a szak­mában nagyon kevés becsületes ember van, akivel el tudsz menni dolgozni.- Szakmai barátság ezek szerint nem létezik?- Nem nagyon. Amikor szarban vol­tam, akkor se kerestek a kollégák, és amikor bejött a történet, akkor sem. Egyetlen ember volt, aki rendszeresen érdeklődött felőlem, a Payer Öcsi. Ő egy nagyon jó fej csávó! Persze ő sem tudta mi bajom van, mert senkinek nem mondtam, de mindig hívott telefonon, hogy „Cicukám, ha fölhívsz, ottan va­gyok ezerrel!” - mert amúgy egy nyeg­le állat... Soha senkinek nem panasz­kodtam, még az anyám sem tudott a gondjaimról. Rettenetes karácsonyokat éltünk meg a gyerekemmel! Nagyon ke­mény dolgokon mentünk keresztül, de valahol jobb ez így, mert így tudtam em­ber maradni. Nem teszek rá egy lapát­tal, mint mások. Ezért mondtam, hogy gyere el, érezd magad otthon, egyél egy kis karfiollevest, mert azt főztem”... Ez nem színjátszás, ilyen vagyok! Mindig is ilyen voltam, amivel nagyon sokan visszaéltek.- Payeren kívül nincs más férfibarátod?- Egyetlen igazi férfibarátom volt, aki­hez semmilyen egyéb szálak nem fűztek a munkakapcsolaton kívül, őt Krasznai Lászlónak hívják. Ő nyitotta meg a „Nirvana” bárt, nála dolgoztam, egyedül ő foglalkoztatott. Szerette a hangomat. Megtörtént, hogy véletlenül az asztaluk mellett mentem el, beszélgetett valakivel és fél füllel hallottam, miközben mond­ta neki a pasi, hogy „Ez a Cserháti hogy néz ki? Mit akarsz ezzel?”, mire azt vá­laszolta Laci, hogy „ide figyelj öreg, ho­zok neked egy kávét, csukd be a szemed, és nyisd ki a Riled!”... Őt abszolút nem za­varta a kinézetem. Amerikában 200 ki­lós feka csajok járnak miniszoknyában és senki nem nézi le őket. Miért kéne ne­kik joggingba burkolózni nyáron az 50 fokban? Ők is emberek!- Csak a mi országunk ilyen?- Ez egy nagyon piti ország ilyen szem­pontból, de én soha nem tudtam volna el­hagyni. Alig vártam mindig, hogy haza­jöjjek külföldről. Nem tudnék máshol él­ni! Közben pedig olyan pipa vagyok erre az országra, mert annyit rúgtak már itt belém... Éppen tegnap hallottam magam­ról egy rémhírt. Fölhívott egy haverom, és mondta, hogy hallja, minden előadást le­mondok... Eéén? Másfél hónapja vagyok szabadságon, direkt nem vállaltam erre az időre semmit! Olyan még az én pályá­mon nem fordult elő, hogy egy előre egyeztetett helyet lemondjak! Merthogy ők mennek mindenfelé, és mondják ne­kik, hogy a Cserhátival azért nem dol­goznak, mert sokszor visszamondja a bu­likat Mert állandóan beteg... Közben meg kaptam egy fülest, hogy vannak olyan szervezők, akik vidéken eladnak hakni­kat a saját kis csapatuknak, amelyekben egyetlen húzónév sincs benne, de köz­ben kiírják a plakátokra az én nevemet Az előadásra megtelik a helyszín, majd mielőtt elkezdődne a műsor, kimegy a konferanszié, és bemondja, hogy „elné­zést, nagyon rossz hírem van, Cserháti Zsuzsa beteg”... Ilyen egy mocskos dol­got! Ez a hitelrontás.- Kész csoda, hogy ennyi megpróbál­tatás után ugyanolyan hittel és lélekkel énekelsz.- Aranyapám, mi mást tehetnék? Ez az életem, hangjegyek folynak az ereimben! Nálam éjjel-nappal szól a zene! Még éj­szaka is. Olyankor komolyzene szól a fü­lesben, hogy ne zavarjon senkit, úgy al­szom el. Pedig tényleg lett volna rá okom, hogy abbahagyjam. 15 év nagyon hosszú idő, gondolj bele! Soha nem tudod, hogy mi lesz holnap, mindig a mában gondol­kozol. Ezt megtanultam, ma már csak a jövőre gondolok. A gyerekem mindig azt mondja, hogy anyám, a mának élj, ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz holnap, vagy holnapután! Mondom is neki, hogy megint úgy akarsz élni, ahogy egyszer már voltunk?! Én már nem szeretném! Tudni akarom mire számíthatok.-Az előbb kárpótlást emlegettél a 15 év mellőzöttségért De ennyi szenvedés után valóban kárpótlás tud lenni ez az állapot- Igen, mert a közönség szeret. Én el­szánok egy-egy koncerten. Nem a ló száll velem el, hanem én a zenével, és az em­berek szeretetével. A mennyekben érzem magam! Szinte elfelejtem, hogy a színpa­don vagyok. Csak a mosolygós arcokat lá­tom, és azt, hogy mindenki boldog. Ins­pirálnak a jó zenészek és a jó emberek. A színpadnak ráadásul különös atmosz­férája van, és semmivel össze nem hason­lítható illata. Persze nagyon nehéz ez a ro­hadt szakma. Eszméletlen módon kell küzdeni azért, hogy elismerjenek. Olyan ez, mint egy kaloda, ami évről-évre egy­re jobban szorít. Csak azok élnek meg, akik hazudnak, csalnak és lopnak. De ha te véletlenül valamit elrontasz egy adóbe­vallásban, akkor biztos lehetsz benne, hogy elővesznek. A gyilkosok meg itt ro­hangálnak az utcán! Nem furcsa?- De az. Hogy érzed, életed végéig el­kísér majd a zene?- Nem, abba fogom hagyni, és taní­tani fogok, ezt már elhatároztam. De nem most... *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom