Nógrád Megyei Hírlap, 2014. augusztus (25. évfolyam, 177-201. szám)
2014-08-09 / 184. szám
Mikszáthosok Madách-piknikje Mint köztudott - vagy annak kellene lennie - az idén, október 5-én lesz Madách Imre halálának a százötvenedik, illetve az 1964- ben zászlót bontott legújabb kori Madách-kultusznak a fél évszázadik évfordulója. Ennek megfelelően - legalábbis itt Nógrádban - 2014-ben az emlékezés, az értékőrzés sokféle módjával találkozni. A hagyományápolás egyik legkülönösebb formája címre joggal tart igényt az úgynevezett Ma- dách-piknik, amelyet a Mikszáth Kálmán Társaság rendezett a kövüágot könyvalakban „Az ember tragédiája”, amelynek egy példányát a Kisfaludy Társaság pártoló tagjai a tagdíjuk befizetése fejében mint illetménykötetet kapták meg. A társaságot 1836-ban alapította Kisfaludy Károly néhány barátja, írótársa - köztük Bajza József, Czuczor Gergely Fáy András, Jósika Miklós, Kölcsey Ferenc, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály - elsősorban az 1830-ban elhunyt névadó összes művének megjelentetése és Kisfaludy emlékművének felállítása céljából, de tevéPraznovszky Mihály „drámatöredékét” Bódi Györgyné, Boros Istvánné és Tomkáné Balázs Mária illúziókeltően olvasta fel zelmúltban Salgóbányán. Bár a két író neve egyértelmű, a legtöbb ember tudja, hogy a magyar irodalom kiemelkedő - ráadásul nógrádi gyökerű - személyiségeire utal, a piknik azonban velük összefüggésben értelmezésre, magyarázatra szorul. A megértéshez vissza kell térni a Madách Imre életének időszakába, jelesül az 1861-es, 1862-es esztendőkbe. Az utóbbi év elején, január 12-e táján látott ugyanis napkenységük ennél jóval szélesebb körűre sikeredett: lapokat indítottak, könyveket adtak ki és elismerésre méltó módon sokat tettek az irodalmi élet szervezése, az arra érdemesek munkásságának elismertetése, népszerűsítése érdekében is. Mások mellett „felfedezték” Arany Jánost, aki I860 augusztusától a társaság igazgatója is lett. A szaktekintély Arany 1861 augusztusában a felfedezés örömével számolt be Tompa Mihálynak Madách Imre „Az ember tragédiája” című művéről, mondván, hogy a szerző „az első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat.” Az elismeréssel nem fukarkodott a szeptember 12-én kelt, Madáchnak írott levelében sem: „Tisztelt Hazafi!...Az „Ember tragoediája ” ágy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csakitt-otta verselésben - meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egykevés kiilsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat az helyet...” Arany a Kisfaludy Társaság 1861. október 10-i ülésén szólt a Tragédiáról, amelyből október 31-én részleteket is olvasott fel s javaslatot tett a kiadás feltételeire is. A megjelent mű a „szakértők” körében nagy sikert aratott, s Madách Imrét 1862. január 30-án felvették a társaság rendes tagjai sorába... Ezt követően az 1859-ben alapított, „régi” típusú, inkább szépirodalmi anyagot közlő „Pesti Hölgy- Divatlap” 18ó2.február 15-i számában jelentek meg a következő sorok: „Nógrád megye hölgyei a jövő tavaszon a Petőfi által megénekelt Salgó vár romjain majálist fognak tartani, mely alkalommal Madách Imrének, a Kisfaludy Társaság tagjául lett megválasztása emlékére gyűjtést is fognak eszközölni, hogy e megye hölgyei a társulat alapító tagjai közé léphessenek. ” A Mikszáth Kálmán Társaság tagjai a salgóbányai erdészháznál emlékeztek Madách Imrére Nos e javaslat, kezdeményezés akkor zátonyra futott, de több mint százötven év után valamelyest mégiscsak megvalósult. Az idei emlékév elején Salgótarjánban, a Dornyay Béla Múzeumban tartott megbeszélésen Andor Csaba budapesti Madách-kutató vetette fel a „jobb későn mint soha” alapon a majális megrendezésének ötletét, amelyet egy másik nógrádi írózseni nevét viselő egyesület, a Mikszáth Kálmán Társaság karolt fel. S ha nem is majális, de juliális, pontosabban piknik lett a rendezvény műfaja. A társaság tagjai - mintegy harmincán - a salgóbányai erdészház vendégszeretetét élvezve találkoztak. A megjelenteket Kovács Anna köszöntötte egyrészt elnöki minőségében, másrészt tősgyökeres salgóiként. Gyermek- és ifjúkora a közigazgatásilag Salgótarjánhoz tartozó kis bányásztelepüléshez kötődött s manapság is rendszeresen meglátogatja az egykori szülői házat. Megannyi saját, a nosztalgiát sem nélkülöző élmény felidézésével - és „nyomatékül” egy kupica saját főzető salgói pálinkával - adta meg a piknik alaphangulatát és ágyazott meg az elemózsiának. A társaság örökös tiszteletbeli elnöke Praznovszky Mihály - akit lévén salgótarjáni származású szintén sok emlék fűz Salgóhoz - elsőként szólt azokról a történésekről, amelyek az eddigiekben kapcsolódtak a Madách- emlékévhez. Mondandóját többen is - így Andor Csaba, Böszörményi István losonci nyugalmazott tanár, helytörténész, Bódi Györgyné, a múzeumbaráti kör elnöke és a Madách-hagyomány Ápoló Egyesület képviseletében jelen sorok írója - kiegészítették. Ezt követően Praznovszky Mihály bemutatta a „Pesti Hölgy- Divatlap” fentebb idézett felvetésének irodalomtörténeti hátterét. Néhány korabeli személyiség - Arany János, Nagy Iván, Szontagh Pál - levelét éppúgy társasági tagok olvasták fel, mint ahogyan a „Madách-piknik” című Praznovszky Mihály által erre az alkalomra írt - „drámatöredék” három egykori nőalakját - Frideczky Lajosnét, Kubinyi Ferencnét és Sréter Miklósnét - is a résztvevők - Bódi Györgyné, Boros Istvánné é s Tomkáné Balázs Mária - személyesítették meg. Fancsik János - amellett, hogy emlékezetből idézett jó néhány versszakot Petőfi Sándor „Salgó” című költeményéből - javaslatot fogalmazott meg Petőfi emlékének szisztematikus ápolására is. A tartalmi program befejezéseként Koronczi Kornélia társasági tag olvasta fel Madách Imre „Nem féltelek hazám!” című versét, majd a legbátrabbak a salgói várat - „Ki az-egekre nyújtja vakmerő Kezét, hogy onnan csillagot raboljon....” - is meglátogatták. A program megszervezéséért Bagyinszki Istvánnét, a Mikszáth Kálmán Társaság titkárát illeti köszönet. Csongrády Béla Művésztelep „vagy amit akartok" Nemzetközi együttműködés: Vladimir Kovarik (balról) „alkotásánál” Fürjesi Csaba és Jozef Suchoza is segítkezett A tizennyolc év és a tizenkilencedik alkalom bizony elgondolkodtatja a szervezőket ésá vendégeket egyaránt: hová juthat jövőre - a huszadik évfordulóra - a Ceredi Nemzetközi Művésztelepként - határainkon belül és túl is - ismert és elismert szellemi műhely, kulturális rendezvény. Egyáltalán kifejezi-e még ez az elnevezés az ott folyó sokszínű, megannyi műfajban, akár társművészeti produkciókban is megnyilvánuló alkotómunka lényegét, rámutat-e az egyszerre derűs, oldott és elmélyült, intellektuális közös gondolkodás legfontosabb jellemzőire. Annál is inkább jogosan merül fel ez a kérdés, mert már esztendők óta előre kialakított, a falu karakterét, sajátosságait tükröző tematika - például „tisztaszoba”, a „föld- ” vagy a „kertművészet” - mentén dolgoznak, elemeznek, vitáznak a résztvevők, tehát együttlétük inkább tekinthető - mint ahogyan az idén történt - valamiféle kortárs szimpóziumnak. Persze vannak változatlan elemei is a ceredi művésztelepnek. Ezek közé sorolandó a kötetlen, baráti hangulat, a szívélyes vendégfogadás, a szó szerint és átvitt értelemben egyaránt nyitott légkör. így volt ez a múlt heti záró program, az úgynevezett nyílt nap esetében is. A látogatóknak módjuk volt beszélgetni a házigazdákkal éppúgy mint a többi magyar művésszel, a négy külföldi országból - Cseh-, Lengyel-és Némethonból illetve Szlovákiából - érkezett alkotókkal és természetesen megtekinthették a Cereden július végén, augusztus elején készült műveket is. Fürjesi Csaba festőművész - aki társaival, barátaival, Kun Cecíliával és Sánta Lászlóval, akik szintén képzőművészek- fáradhatatlanul és felettébb kreatív szemlélettel 1996 óta vezeti, menedzseli a kolóniát, elmondta, hogy ez évben a „hiánygeneráció” jelentette a megadott témát A tapasztalatokból illetve a tényszerűen kimutatható számadatokból, az úgynevezett korfából vonták le azt a következtetést, hogy a hagyományokban, folk- lorisztikus értékekben igencsak gazdag, nagyon szép természeti környezetben fekvő községben alacsony a 3545 éves lakosok száma. S ez a hiány egyéb esetleges- elvándorlás, elöregedés, elszigetelődés- tünetekkel is jár(hat). Ezt kompenzálandó a művészek azt a „feladatot” kapták, hogy a maguk módján mutassanak rá e jelenségekre, gondolják tovább ezt az üzenetet és éljenek valamilyen módon a szociális intervenció, a közvetítő stratégia eszközeivel. Fürjesi Csaba maga három alkotással is reagált e kihívásra. Egyrészt fotódokumentáción örökítette meg, hogy kinek szól és mit mond a községben kihelyezett információs tábla. A kútpro- jekt arra figyelmeztet, hogy ahol megüresedett a ház, kiapad a víz is. Ezért került az „empty”, az „üres” grafittiszerű felirat - a művész kislánya kivitelezésében - a kút egyik oldalára. Az éltető forrás, a kút azonban nemcsak világi hanem szakrális jelkép is, ezért veszik körül - mintegy szentélyként - a fák. A harmadik mű ugyancsak természeti eredetű: egy kiszáradt, lombkoronáját kilencven százalékban elvesztett fából a művész „komponált” szimbolikus tartalmú látványt. Kun Cecília egy textilmontázzsal fejezte ki a hiány gondolatát, amennyiben a műben a nagymama és nem az anya fogja a csecsemőt A nyitott ajtajú üres kalitkát ugyancsak nem kell magyarázni. Sánta László grafikáján a nemzedékek különbözősége jelenik meg, a meglehetősen díszes keret csak növeli a kontrasztot, a feszültséget Szintén a kút lódította meg Vladimir Kovarik cseh szobrász fantáziáját. A művész a kávát fakeretbe foglalt üveglappal fedte le, így aki fölé hajol egyszerre látja a víztelen kút mélyét, saját magát és a visszatükröződő eget. Ráadásul a kút kerekét forgatva sajátos hangélménnyel is megismerkedhet az érdeklődő. Egyébként - mint Fürjesi Csaba elmondta - tervezik, hogy a néhány jellemző ceredi hangot időkapszulában rögzítenek a jövő számára. Egyik műalkotás érdekesebb, ötletesebb a másiknál. Figyelemre méltóak a mostanság Budapesten élő krakkói festőművész, Katarzyna Karpowicz portréi, amelyek döntő többségükben a falusiakat - természetesen gyermek-, ifjú és öregkorúakat - örökítették meg. A művésztelep Borderline galériájában voltak láthatók Christoph Eckelt berlini fotóművész különös - többek között az elhagyott lakások ilyen-olyan régi kulcsait témaként használt - kompozíciói, vagy a szintén német Ufe Deutz designer sajátosan megjelenített makettjei az eladó házakról. A legnagyobb - katartikus - hatást azonban minden bizonnyal másokban is az meghatározhatatlan műfajú - talán installációnak nevezhető - alkotás váltotta ki, amelyet a Ceredre rendszeresen visszatérő szlovák szobrászművész, Jozef Suchoza készített a telep műtermében. A harmincöt felakasztott , embert formázó esőköpeny - adekvát fény- és hanghatásokkal felerősítve - művészi erővel ábrázolja a faluból való távozás, a helykeresés jelenségét. A ceredi művésztelep, ha úgy tetszik szimpózium kurátora az idén JergerKrisztina művészettörténész volt Diplomáit a Varsói Tudományegyetemen szerezte, aztán dolgozott is a lengyel főváros magyar intézetében, csakúgy mint Budapesten a Műcsarnokban. Megannyi emlékezetes kiállítás-rendezés, -szervezés fűződik a nevéhez. Ceredről azt sem tudta, hogy a világon van, amíg egy közös munka kapcsán nem találkozott Fürjesi Csabával. Megtetszett neki az a megejtő lelkesedés, ahogyan a kitűnő festőművész és menedzsernek nem kevésbé tehetséges ember beszélt a művésztelep tevékenységéről. - Amikor pedig felkért a kurátorságra, elsősorban lengyel kapcsolataim révén igyekeztem segíteni nekik. Most pedig itt vagyok és tátott szájjal csodálom a varázslatos vidéket, a falut, a kedves embereket, az itt dolgozó okos művészek munkáját. Örülök és megtiszteltetésnek tartom, hogy Cereden lehetek, a jövőben szeretném majd még viszonozni, meghálálni a meghívást - mondta Jerger Krisztina. A tavaly nagykorúvá vált, mondhatni felnőtt ceredi művésztelep ez évi programja igencsak jelentős fejezete lesz a 2015-ben, a huszadik rendezvény tiszteletére tervezett újabb kötetnek, amely főként az elmúlt öt év történéseire fókuszál majd. Cs. B. Sánta Ferenc festőművész és Jerger Krisztina művészettörténész, kurátor szieszta zás közben
