Nógrád Megyei Hírlap, 2014. augusztus (25. évfolyam, 177-201. szám)
2014-08-23 / 195. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET „Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk” Beszélgetés Blatniczkyné Hammersberg Ganczstuckh Júliával és férjével, Blatniczky János Dániellel, akik tizenöt éven át szolgáltak evangélikus lelkészként Szügyben (az ismeretségre való tekintettel engedtessék meg a tegeződő hangnem - a szerzó')- Honnan indultatok, milyen hatásra lettetek lelkészek? Kinek a példaképe volt ebben meghatározó? Júlia: 1974-ben, reformáció napján születtem Sárospatakon. Tokaj-Hegyalján, Olaszliszkán nevelkedtem, majd az általános iskola befejezése után, a Sárospataki Református Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahol 16 éves koromban az Úr megragadott és hitre jutottam. Hittantanáraim, Victor János és Szabó Mária református lelkészek Isten valóságos jó eszközei voltak, imádsággal, beszélgetésekkel, segítséggel álltak mellettem, nevelgették bontakozó hitemet, javítgatták tévedéseimet. Itt, gimnazista koromban kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra is, már ekkor bejártam egy- egy előadást meghallgatni a pataki református teológusokhoz, akik közül többen is barátaim voltak. Nagyon jó lelkiség és tiszta teológiai tanítás jellemezte ebben az időben (a rendszerváltás idején) a gimnáziumot és a teológiát. Érettségi után az Evangélikus Hittudományi Egyetemre felvételiztem és szereztem további inspirációkat a lelkészi szolgálatra. János: 1971-ben születtem Budapesten. Ekkor édesapám Veszprém megyében, Kertán volt lelkész. Amikor a legkisebb húgom megszületett, és kiderült, hogy lány, elkeseredtem, mert „biztosan majd mindenki azt várja el, hogy én legyek lelkész”. Gondoltam, hogy egy lelkészdinasztiában ez biztosan így lesz. Nem így volt. Senki nem akart ilyesmit rám erőltetni és én sem terveztem, hogy ezen a pályán induljak el, de egy ősagárdi ifjúsági hétvégén nagyon határozottan jelezte az Úristen, hogy számomra ezt az ajtót nyitotta ki. Nagy hatással volt rám akkor keresztapám, Győri János Sámuel szolgálata, a későbbiekben őmellette nagyapám, id. Győri János lelkészsége is sokat formált.- Hol szolgáltatok eddig és hogyan jutottatok Nógrádba? János: 1997-ben fejeztem be teológiai tanulmányaimat a hittudományi egyetemen, és espere- si kérésre Tótkomlósra kerültem, ahol két évet töltöttünk feleségemmel, s közben megszülető első fiunkkal. Az Úristen úgy hozta, hogy váratlanul, de a legjobb időpillanatban kaptunk egy telefonhívást a szügyi lelkészi állás megüresedéséről, s azt megpályázva kerültünk Nógrád megyébe 1999. augusztus végén.- Hogyan emlékeztek vissza a nógrádi évekre? Júlia: Meleg szeretettel gondolunk a Nógrád megyében eltöltött évekre, sőt, „otthonként” még mindig Szügyöt, Csesztvét, Mohorát és Patvarcot emlegetjük, ami nem véletlen, hiszen három kisebb fiunk itt született, a legidősebb is mindössze egy éves volt, amikor Tótkomlósról Szügybe költöztünk. Tizenöt év nem múlik el nyomtalanul, főleg, ha ilyen gyönyörű, csendes, hegyekkel körülvett, barátságos falvakról van szó. Másrészt ez idő alatt nagyon sok embert megismerhettünk, akiket mélyen a szívünkbe zártunk. Azt nem mondhatom, hogy mindig minden könnyű lett volna, de soha nem volt olyan helyzet, amiben az Úr magunkra hagyott volna. Sőt, minden képzeletet felülmúló szeretettel oldotta meg nehézségeinket. A szolgálatok is sokrétűek és színesek voltak, ezek által is rengeteg tapasztalattal gazdagodhattunk. János: Régi álom teljesült, mert indulásomkor az fogalmazódott meg bennem keresztapám példáját is látva, hogy „szeretnék Nóg- rádban szórványlelkész lenni”. Gazdag éveket tölthettünk itt. Sok feladattal, örömmel, nehézségekkel is. Sokat formált rajtunk az itt eltöltött tizenöt év.- Mit tartotok a nógrádi gyülekezetek erősségének, gyengeségének? János: A hagyományaikhoz való ragaszkodást emelném ki. Ez egyszerre erősség és bizonyos esetben gyengeség is. Megtartó erő a legnehezebb időkben is ez a fajta hűség, ugyanakkor sokszor az élő ige egyértelmű üzenete elé kerül, azt eltakarja, s ez hátrányosan hat a gyülekezet és a hívek lelki életére. Júlia: A Nógrád megyei gyülekezetek jellemzően nem nagy létszámúak, viszont annál lelkesebbek, összetartóbbak. Ezt láttuk már a gyerekeken és a fiatalokon is, arányaiban jóval többen, és hűségesebben vettek részt a nekik szervezett alkalmakon, szolgálatokban, és a felnőtt gyülekezet templomlátogatási szokásai is kiemelkedően jók az országos átlaghoz képest. Viszont azt folyamatosan tapasztaltuk, és ezen változtatni sem sikerült a tizenöt év során: nem nagyon merik elhinni, hogy kis gyülekezetként is fontosak, értékesek Isten szemében, hogy az Úr nem a statisztikai adatokat, hanem a szíveket vizsgálja.- Hol és hogyan folytatjátok? Júlia: Az idei év tavaszán meghívást kaptunk a Pilisi Evangélikus Gyülekezettől, megüresedett lelkészi állásainak betöltésére. Az imádságban Isten elé vitt kérdésünkre egyértelmű választ kaptunk: tovább kell mennünk, mert nyitott ajtót adott elénk az Úr. Valóban nem volt semmi akadály, így ha nem is könnyű szívvel, de hittel igent mondtunk a pilisi szolgálatra. Abban az értelemben is válasz volt ez a hívás imádságainkra, hogy szerettünk volna olyan szolgálati helyet találni, ahol mindkettőnkre, férjemre és rám is egyaránt szükség van. A szügyi gyülekezet és fíliái pedig az utóbbi években több tekintetben is megújultak, megszépültek, megerősödtek, így jó szívvel adjuk át utódunknak, ránk pedig már új, és - az már most is látszik - nagyon nehéz feladatok várnak. Szabó András, evangélikus lelkész-esperes, Vanyarc w Évtizedeken át Nógrádban Interjú Lehoczky Endre nyugalmazott sámsonházai, pásztói lelkésszel- Honnan indultál és milyen hatásra lettél lelkész?- Tótkomlóson születtem 1948. július 11-én. Édesanyám gyermek bibliakör-vezető volt a helyi evangélikus gyülekezetben, nyilván az ő személyisége, hite is meghatározó volt abban, hogy a lelkészi pályára kerültem. Gyermekkoromban két szolgáló és két nyugdíjas lelkész volt gyülekezetünkben, akiktől nagyon sokat tanultam. Formálódásomban meghatározó volt számomra a szlovák kegyesség, magam is anyanyelvemként beszélem a szlovákot, és prédikálok szlovákul mind a mai napig. Ezen felül még a finn lelki ébredés áldásait is megtapasztaltam az életemben, ami szintén a lelkészi hivatás felé mozdított.- Hol szolgáltál eddig mind lelkész, és hogyan kerültél Nógrád megyébe?- A lelkész szolgálatot Orosházán kezdtem, illetve a hozzá tartozó Szentetornyán és Rákóczi- telepen. A segédlelkészi évek után kerültem Galgagutára, majd a bánki gyülekezet hívott meg lelkészéül. Ezután a Budapest-csepeli gyülekezet lelkésze lettem. Tizenkét évvel ezelőtt jöttem visz- sza Nógrádba, a sámsonházai és a pásztói gyülekezeteket gondoztam ez év júniusáig.- Hogyan emlékszel vissza a nógrádi évekre, és mit tartasz az itteni gyülekezetek erősségének?- Nagy szeretettel gondolok vissza minden gyülekezetemre, jó volt itt szolgálni kölcsönös szeretetben. A nógrádi gyülekezetek erőssége a hagyományaik tisztelete, ami a mai időkben is megtartó erő.- Tudsz-e említeni lelkészi szolgálatodból egy érdekes és tanulságos szituációt?- Az 1970-es évek elején a tanyavilágot járva egy helyre éppen a kéményseprővel egyszerre érkeztem. Ő 36 forintot kapott a munkájáért, az egyháznak csak húsz forintot adtak egyházfenntartás címén. Azt kérdeztem tőlük, hogy nem lehetne-e legalább annyit adniuk az egyházra is, mint a kéményseprőnek? A válasz határozott nem volt, „mert az egyház semmit nem csinál nekünk, a kéményseprő legalább seper”. Közel 50 éven át próbáltam úgy végezni szolgálatomat, hogy az emberek ezt máshogyan érezzék, hogy fontos az egyház szerepe az ő életükben.- Hol és hogyan folytatod az életed ezután?- Nyugdíjas lelkész lettem, feleségemmel Érdre költöztünk. Itt közel vannak a gyermekeink, és az unokáink, de az evangélikus templom is, és szívesen segítek, ha szükséges.- Isten áldjon szeretteiddel együtt az új helyen! I t
