Nógrád Megyei Hírlap, 2014. június (25. évfolyam, 126-149. szám)

2014-06-28 / 148. szám

2014. JUNIUS 28., SZOMBAT Koltai Robert: „A színház az egyetlen állandó dolog az életemben" Sándor András- Ha nem haragszik, bekap­csolva hagyom a telefont, mert néhány fontos hívást várok.- Nyugodtan, engem nem za­var! De ha mára telefonnal kezd­te: nem tudtam nem meghallani, hogy Presser a Nagy utazás cí­mű dala van beállítva csengő­hangnak...- Igen, ez a kedvenc. Egy isme­rősömet kértem meg, hogy rakja rá a telefonra. De tegyük hozzá gyorsan Dés László nevét is, mert gyakran összekeverik a szerzőket bizonyos orgánumokban. Olvas­tam valahol, hogy Presser Gábor gyönyörű szerzeménye, holott Presser ez esetben „csak” az elő­adó volt (Mosolyog, oldalra néz, majd hirtelen vált...) Tegeződjünk kérlek, mert hosszú távon nem tudok magázódni. Beszélgetek va­lakivel, aztán egyszer csak észre- veszem, hogy letegezem...- Nekem is könnyebb lesz így, köszönöm!- Fiatal színészként Sinkovits Imrével játszottam a Csapodár madárka című darabban a Nemze­ti Színházban és magáztam. A pró­bán a következő mondatok hang­zottak el: „ha át tetszene inteni”, „ha meg tetszene tenni”... A har­madik ilyennél Sinkovits megállí­totta a próbát, és azt mondta, ezt így nem lehet, tegezzem le végre. Kaposváron is rögtön letoltak az idősebb színészek, ha magázód- tam. Átvettem ez a szokást Miu­tán 1968-ban végeztem a Színmű­vészeti Főiskolán, kisebb megsza­kításokkal háromszor is voltam a Csiky Gergely Színház tagja. Az­tán a Sose halunk meg című fil­mem elkészülte után kiesett húsz év. Megnehezteltek rám, amiért szabadúszó lettem. A vezetés az­óta mindenkit visszahívott egy- szer-kétszer játszani, engem soha, mert örökre megsértődtek.- Fáj ez neked?- Hogyne fájna! Majd' két évti­zeddel később szegény Schwajda annak idején kitalálta, hogy A nagymama című darabra vissza­hív néhány régi kaposvárit, töb­bek között Molnár Piroskát és en­gem. Be is mutattuk nagy siker­rel, de ő már nem érte meg. Vi­szont a következő évadra is átvit­te Rátóti Zoltán, a színház új igazgatója. A színház az egyeüen állandó dolog az életemben. Akármi is történt velem, a szín­házaktól nem szakadtam el. És az sem zavar, hogy nem az úgy­nevezett „elit” teátrumokban ját­szom, hanem mondjuk a József Attilában, a Karinthyban, vagy a Körúti Színházban. Az utóbbi 17 évem a József Attila Színházhoz kapcsolódik, ahol bár voltak vál­tozások, Kern Andrással mégis ugyanolyan viharos sikerrel játsszuk a Balfácánt vacsorára cí­mű darabot, mint a korábbi veze­tések mellett. Sőt, ha Fehér Anna nem szállt volna ki a kisbabája miatt A miniszter félrelép című darabból, azt is ugyanúgy telt há­zakkal vinnénk. Hisz felnőtt egy generáció, aki még nem látta. Á Balfácánnak pedig van egy raj on- gói magja, akik újból és újból megnézik, mert mindig tele van meglepetéssel, rögtönzéssel. Ezen kívül nagyon kedves szín­házam lett a Karinthy Színház, ahol játszhattam a Napsugár fi­úkban Gallával, illetve a Hyppolitot. Utóbbival sajnos épp most jöttünk el onnan. Ha engem kérdezel, ezt pazarlásnak tartom. „EGY ÉLETRE EL VAGYOK LÁTVA MÓRICZ-MUNÍCIÓVAL” A Napló-szilánkok engem való­sággal pofán vert... Nem, inkább azt írd, hogy szíven ütött. Móricz gyakorlatilag percre pontosan le­közvetíti a felesége öngyilkossá­gát. Az est során elhangoznak részletek azokból a privát levelek­ből, amelyeket Móricz Simonyi Máriának írt Epekedik utána, de közben a feleségét is imádja, ott a család, a három gyerek. És mind­ezt úgy teszi, hogy tökéletesen öt­vözi a drámát és a humort. Azt gondolom, erre az életre már el vagyok látva Móricz-munícióval.- Ahogy mesélted is, Móricz, ha magára hagyták, azonnal írni kezdett. Te mit csinálsz, ha ma­gadra hagynak?- Játszom. Esetleg színházi darabot, vagy filmet rendezek. A színészet számomra szenve­dély, szakma, hivatás, és hobbi is egyben. Ez az egész velem született. Mint ahogy a szeren­csejáték iránti szenvedély is sajnos, amivel nagyon meg­szenvedtem. Végül azonban lett belőle egy csodálatos film, ezért azt mondom, mégis megérte...- Gyakran emlegeted interjúk­ban a szerencsejátékot. Még min­dig kísért?- Szakorvosok szerint a szen­vedélybetegségekből soha nem lehet teljesen kigyógyulni. Ha tel­jesen „tünetmentes” lennék, már holnap le kellene mondanom az előadást. Úgy érzem, kicsit min­denfajta játék egy rugóra jár. A színészet és a szerencsejáték is. Nagy mázlim, hogy esténként ki- játszhatom magamból mindazt, ami belülről szétrobbantana. így nem gyanúsíthat meg a közön­ség azzal, hogy önmagamat zo­kogom ki. Ezt is Móricztól idéz­tem, igaz, kissé sajátosan. „EZEK NEM GATYALETOLÓS, ÜRES VICCELŐDÉSEK, HANEM SOK-SOK FÁJDALOMBÓL SZÜLETŐ POENTÍROZÁS”- Kijátszol magadból minden bánatot?- Nem lehet egy cikkben elmon­dani, hogy ez milyen érzés. Ez oda­bent van, legbelül. A legsikerül­tebb alkotásaim mindig együtt hordozzák a sírást és a nagy neve­tést. Még az olyan komikusi sike­rek is, mint A miniszter félrelép, vagy A balfácánt vacsorára. Hi­szen ezek nem üres, gatyaletolós viccelődések, hanem megélt, sok­sok fájdalomból születő poentíro- zás és történetmesélés. A filmjeim közül is ezekre vagyok a legbüsz­kébb. Bizonyos médiumok lebe­csülik az embereket Azzal próbál­ják meg röhögtetni őket, hogy megy valaki az utcán és leesik ró­luk a nadrág. De ahogyan Kállai Feri bácsiról csúszik le a nadrág A miniszter félrelép című filmben, ahhoz fogható nincs. Mert az égy hatalmas dráma is közben, hogy mekkora bajban van... Szomorú­nak tartom a „szakmai elit” hozzá­állását, hiszen lenézik ezt a műfajt Szerintük ez kommersz... Azért is jó, hogy eljöttél erre a mai előadás­ra, mert a saját szemeddel látod, hogy meghalunk a színpadon. A pályájuk elején lévő fiatal színé­szekből is ki lehet hozni csodála­tos dolgokat, s ez engem boldog­sággal tölt el. Teljes mértékben az alkotásnak szentelem az életemet - És a filmekről még alig be­széltünk...- Pedig szintén fontos része az életemnek. Olyan filmeket csinál- |tam, amiket az emberek (eddig 2-3 millióan néztek meg csak a moziban. iNem beszélve a sok-sok tévés ismétlésről. Ne tudd meg, milyen telefonokat kaptam a múltkor, ami­kor a Duna TV, másnap pedig a Duna World adta a Sose halunk meg-et.- Miket mondtak ne­ked?- Nagyon szépeket. Molnár Piroska kolléga­nőm, aki több filmemben is szerepelt, írt egy sms- t éjszaka, miután haza:/ ért a Nemzetiből. Kapcsol­gatta a televízió távirányító­ját, és megtalálta a filmet a Dunán. Gondolta, belenéz kicsit. És ott ragadt, pedig már ezerszer látta, hiszen sze­repel is benne. El sem merem mondani, mit írt, mert még di­csekvésnek tűnne... Mondd csak el nyugodtan, ha már belekezdtél!- Azt írta, hogy zseniális a film. De ilyen sms-t kaptam még kettőt.- Elmented ezeket az üzeneteket?- Nagyon remélem, hogy igen, bár nem vagyok egy technikai zseni. Mindjárt megnézem. Most már én is kíváncsi vagyok, hogy nem töröltem-e ki. (Itt eh kezdi nyomkodni a telefonját - mind a kettőt...)- Miért van két telefonod?- Mert volt egy őrült illető, aki zaklatott. Effektiv őrült volt. Nem vicc. Mindenféle kriksz- krakszokat küldözgetett, sok csillaggal, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt. Volt az üzenetben felki­áltójel, félig leírt szavak, csilla­gok. És folyamatosan nyomta... Nem csak én kaptam, hanem más kollégák is. De annyira ide­gesített, hogy inkább megváltoz­tattam a számomat. Azóta nem kapok ilyen sms-t. (Nevet...) Köz­ben megtaláltam Piroska üzene­tét. Ezt írta: „Hazaértem próbá­ról, a Nagy utazás (Sose halunk meg) megy a Dunán. Nem bírom nem nézni. Nagyon nagy film. Zseniális. Ölellek, Piroska” Ebből legalább tudtam, hogy hazaért, (mosolyog, de közben lesüti könnyekkel telt szemét)-Jóllátom, hogyelérzékenyültél?- Nem. Belement valami... (Ne­vet...) Saját magamtól azért nem minden percben hatódom meg...- Válaszolsz ezekre az sms- ekre?- Igen. Ezt viszonylag korán megtanultam kezelni. Most már az e-mailezés is megy. És az internetezés. Hét évig azért nem számítógépeztem, mert nem cső­magoltam ki az ajándékot, amit kaptam. Pedig egy komputer volt a dobozban... El nem tudtam kép­zelni, hogy ilyen elfoglaltság mel­lett még éjjel leüljek a géphez. Most meg már hiányzik. Csak hát a kezem nem nagyon alkalmas a billentyűk eltalálására. Nem min­dig azt a billentyűt nyomom meg, amit becélzok. (Nevet..) „LÁTATLANBAN LEGYINTETTEK, HOGY A JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZBAN JÁTSZOM. PEDIG OH CSODÁK TÖRTÉNTEK"- A barátságaid sérültek az évek során?- Előfordult. Csalódtam ren­dezőkben, akikkel korábban nagy dolgokat vittünk véghez. Például Ascher Tamásban. Ugyanakkor Jordán Tamást, Dés Lászlót és Lukács Andort a mai napig a barátaimnak tartom.- Ascherban miért csalódtál?- Vele valóban hatalmas közös munkáink voltak, amelyekkel mindketten óriási sikereket arat­tunk. Az „Öngyilkos” például dí­jak garmadát hozta. Aztán meg­sértődött, amiért nem mentem vissza Kaposvárra egy szerepre. Igen ám, de akkor mutattuk be a Sose halunk meg-et, és szerettem volna elkísérni a filmemet a hódí­tó útjára. Akkor még nem tudtam, hogy konkrétan az egész világba elkísérem. Szinte minden földré­szen voltam vele. Sőt, később a Szambával még Dél Amerikába is eljutottam. De az elsőnél marad­va: a Sose halunk meg-nek kö­szönhettem a filmes pályámat. Közben Kaposváron elvárták vol­na, hogy menjek vissza egy sze­repre. A legelfoglaltabb időszak­ban. Akkor nemet mondtam, és sértődöttségből nem hívtak húsz évig. De nem csak nem hívtak, két évtizeden keresztül semmi­ben nem néztek meg. Látatlanban lesajnálón legyintettek, hogy a Jó­zsef Attila Színházban játszom... Pedig ott csodák történtek. Acherra visszatérve: azt hit­tem, barátok is vagyunk, és örök ez a kapocs. Tudom magamról, hogy nem romlottam el, mert egész furcsa módon energiával teli vagyok. Lehet, hogy holnap meghalok, de 68 évesen a szín­padon is elég dinamikus vagyok. Ezt mondjuk ma este láthattad...- Gondolsz a halálra?- Hogyne! Valamennyi filmem végén a legderűsebb pillanatok mellett ott leskelődik a halál.- A hétköznapok során is eszedbe jut?- Nézd... Az agyammal felfog­tam, hogy az öröm és a bánat, az élet és a halál együtt járnak. Saj­nos nagyon sok szeretett ember­től kellett megválnom az évek során. Kollégáktól is. Éppen ezért gondolom, hogy azoknak kellene egymásra jobban vigyáz­niuk, akik még itt vannak. Nem pedig húsz évet eldobni az éle­tünkből egy buta sértődés miatt. Én mindig figyeltem a kollégá­imra, és ha helyzetben voltam, igyekeztem nekik segíteni. Min­den filmemben látni lehet, mi­lyen közösségből jövök épp, hi­szen elsősorban azoknak adtam szerepet, akiket a közös munka során már korábban kiszúrtam. „ÉJSZAKA ÉRZEM A LEGINKÁBB A KOROMAT” Rájöttem, hogy akkor öreg­szem a leginkább, amikor nincs dolgom. Az nagyon árt. Amíg röpködhetek a színpadon, nincs probléma. Most is gyakorlatilag az egész nyarat végigdolgoztam, aztán folyamatosan bemutatóim vannak. Csak az éjszakáim ki­csit nehezebbek, olyankor már érzem a koromat.- Mi a baj az éjszakákkal?- Sokat vagyok fenn. Jártam alvásdiagnosztikán, és adtak egy SZTK-készüléket, amit ha felteszek, úgy nézek ki, mint egy UFO. Olyan, mint egy lélegezte­tő gép. Sűrített levegőt fúj be éj­jel, és nem engedi, hogy az eler- nyedő félben lévő garatizmok teljesen összeérjenek. Szinten tartja a levegővételt. Amikor elő­ször feltettem ezt a szobrot ma­gamra, a macskám - akkor még élt, és velem aludt - frászt kapott. Ennek ellenére becsületesen fel­tettem, majd elaludtam. Aztán éjjel már sírtam.- Miért?- Olyan érzésem volt, mintha valaki az orromat marcangolná.- Ha már itt tartunk, gyakran eltörik a mécses?- Nem programszerűen sírom el magam az élet dolgain. Fiatal színész koromban Mensáros László azt mondta nekünk, „le­gyetek büszkék arra, ha képesek vagytok havonta legalább egyszer egy jót zokogni”. Ez ugyanis szin­te átfürdeti a lelket, amiből mi, szí­nészek élünk. A napokban volt egy különös élményem. Ezt meg is írhatod. Felébredtem reggel, és kiszúrtam egy filmet az egyik csa­tornán. Jack Nicholson játszotta benne a papát A sztori röviden arról szól, hogy ki menjen börtön­be. Az apa, vagy a fia, aki esetleg magára vállalná az apja bűnét Az apának fiatal korában volt már egy ügye, amiért felfüggesztettet kapott, ezért visszaesőnek számít Ha leültetik, húsz évig ki sem en­gednék. A tökéletesen ártatlan fia azonban megúszná 2-3 esz­tendővel, vagy jó esetben felfüg­gesztettel. A titkot rajtuk kívül csak a titkárnő tudja. Esküszöm, az övé a legnagyobb alakítás a filmben, pedig számomra isme­retlen, kissé molett, nem túl szép amerikai színésznő játszotta. De olyan átéléssel, hogy elbőgtem magam a színészet csodáján. Ne­kem ez meghozta a „havi" nagy zokogást... És hab a tortán Pálfi Kata, aki annak idején az Ámbár tanár úr filmemben játszott epi­zódszerepet. Esküszöm, még an­nál is többet ér az ő magyar szinkronja, mint az egyébként egész film. Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek hogyan képes valaki egy szinkronba eny- nyire beleadni a szívét-lelkét. Még a szájmozdulat is stimmelt. A film reggel 8-kor kezdődött, mi­re vége lett, 11-kor hívtam. Ő pe­dig roppant módon meglepődött ezen, hiszen ma már nem divat megdicsérni más munkáját. Nekem fontosak a fiatal tehet­ségek is. Látod, ebben az interjú­ban is beszéltem azokról a fiatal színészekről is, akikre muszáj odafigyelni. És persze tudom, hogy a szerkesztők első dolga ki­húzni ezeket a neveket. Remé­lem, te nem fogod... * I * f t l

Next

/
Oldalképek
Tartalom