Nógrád Megyei Hírlap, 2014. június (25. évfolyam, 126-149. szám)

2014-06-21 / 142. szám

2014. JÚNIUS 21., SZOMBAT Rippel Ferenc: „Ha rosszat kívánsz nekünk, úgy sem fog megtörténni!" fertőződött, Viktor kapott egy vérmér­gezést, és azt mondták, le kell vágni a lábát. Mindezt két nappal az indulás előtt. Akkoriban se pénzünk, se lehe­tőségünk nem volt, ezért nem mond­hattam le az utat. Viktor biztatott, hogy menjek el nyugodtan, ő gyorsan meg­gyógyul majd, és utánam jön. Mindez pont karácsonykor történt. Az ünne­pet már odakint töltöttem. Szenteste Ömlőitek a könnyeim egy vadidegen országban, ahol senkit nem ismertem, mert tudtam, hogy a testvérem 40 fokos lázzal fekszik a Föld túl oldalán egy kórházban. Akár­milyen furcsán is hangzik, de én rosszabbul éltem meg nak olyan izometriás gyakorlatok, ami­kor úgy is meg tudod feszíteni minde­nedet, hogy közben fekszel. Ezt a trük­köt a testépítőktől tanultuk: ők mond­ták, hogy az edzés nem a súlyzózással ér véget, hanem a tükör előtti feszíté­sekkel. És az még fárasztóbb, mint ma­ga az edzés. Próbálják ki nyugodtan az olvasók: ha fél percig befeszítik a fél ka­rukat, másnapra izomlázuk lesz. De ez a fajta mélyizom erősítés roppant hasz­nos azoknak a beteg gyerekeknek is, akik fekszenek. Egyébként is, inkább azért fájjon egy izom, mert túlhajszolt, mintsem azért, mert felkel az ember egy Sándor András- Mi ez a seb itt a karodon?- Van még másik három is. Megmu­tassam?- Nem kell, köszönöm. Mindig tele vagy ilyenekkel?- Szinte állandóan. Az élet úgy hoz­ta, hogy nekünk a.félelem abszolút ter­mészetes. A zuhanás érzése, vagy a kü­lönböző önsanyargatások mind-mind spannolnak - persze csak egészséges mértékig. A légtornász gyakorlatok nyilvánvalóan fájdalommal járnak. Ál­landóan tele vagyunk sebekkel, de ezek fokozott adrenalin termelést is jelente­nek. Amikor egymás fején állunk, egy adott pontban nyomom Viktor fejét, és az rohadt egy érzés.- Ezek szerint magas a fájdalomkü­szöböd.- Nagyon. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor egyszer édesapám bejött a szobába véres lábbal. Kiderült, hogy munka közben a flex belecsúszott a combjába és csontig elvágta az izmot. Apámnak világ-életében a jód számított az egyetlen gyógyszernek, no meg a ka- millás tea és a fokhagyma. Bekapott két fokhagymát, a sebet teleöntötte jóddal, ami gondolhatod, mennyire csípte... Ra­kott rá szorítókötéseket, és már ment is vissza furni-faragni. Az öcsémmel a fe­jünket fogtuk, hogy Úristen... Aztán ki­derült, hogy ugyanilyenek vagyunk mi is. Ahogyan az imént említettem, sok­szor sérülünk meg, amikor egy fogás mellécsúszik. Már most látom, hogy a fi­am szintén ilyen. Herkules számára én okoztam az első fizikai fájdalmat - vélet­lenül. Amikor hazahoztuk a kórházból, nagyok voltak a körmei, de a feleségem nem merte neki levágni, ezért hozzá- kezdtem én. Már az első mozdulatnál kis híján majdnem a fél lábujját lecsippen­tettem. A gyerek rám nézett, s kicsit ugyan elkezdett pityeregni, de pillanato­kon belül abba is hagyta, pedig a lábából folyt a vér. Néhány nappal később Vivi­en öltöztette őt, és miközben a zipzárt húzta fel a ruhán, véletlenül a bőrét is be­csípte, de akkor is csak nagyon rövid ide­ig pityergett. Tegnap pedig úgy elesett, hogy szétnyílt a szája, de meg se koty- tyant neki. Nagy a fájdalomtűrő képes­sége, és ez jó. Eleve nem is sírós gyerek.- Akinek nagy a fájdalomküszöbe, az lelkileg is kemény?- Nem is lehet a kettőt különválasz­tani. Ha lelkileg gyengébbek lennék, a mutatványaink sem sikerülnének. Nem lehet folyton azon gondolkodom pro­dukció közben, hogy fájdalmat okozok az öcsémnek. Mert az, hogy egymás vál­lán, vagy adott esetben fején állunk, bi­zony fájdalmakkal járó dolgok, de már megszoktuk.- Mi volt életed eddigi legnagyobb megpróbáltatása?- Több is volt. Az első 18 évesen. Vik­torral a karrierünk kezdetén kaptunk egy Bahama szigetekre szóló meghí­vást. Egyetlen feltétele volt a fellépés­nek: hogy egy ugródeszka csoporttal társuljunk. Fiatal artisták voltunk, nem okozott gondot, elkezdtük hát próbálni az ugródeszkás számot. Az öcsém azon­ban addig erőltette magát, hogy a pró­bák során elszakadt az Achillese. Nap­ról napra egyre jobban fájlalta a lábát. „orvosi csoda im AZ ÖCSÉMBŐL” Akkor már tudtuk, hogy az utazás­nak lőttek. A műtét is nehél volt, nem is sikerült jól, újból elszakadt a lábá­ban az ín. Az orvosok szerint pótolni is kellett, mert már olyan sok hiányzott az Achilleséből. Igen ám, de a seb el­y l i a történteket, mint Viktor. Olyan szin­ten megviselt ez a helyzet, hogy kelet­kezett is egy lelki eredetű szívritmus- zavarom. Úgy 200 körül volt a vérnyo­másom. Még terheléses szívvizsgála­ton is jártam. Szerencsére az öcsém­ben volt annyi lelkierő és kurázsi, hogy gyorsan kikerült a kórházból és meggyógyult. Jött is utánam a Baha­mákra, ahol a tengervíz pillanatok alatt meggyógyította a sebet a lábán. Tudni kell, hogy Viktor a mai napig 15 százalékos rokkant, mert nincs Achil­lese. Mindenféle orvosi fórumra hív­ják, ahol a csodájára járnak, ugyanis azzal a lábával, amelyikben nincs Ac­hilles, nagyobb szaltót tud ugrani, mint amelyikben van...- Az élet mindig elrendezi a dolgokat?- Igen. Édesanyámnak is voltak egészségügyi problémái, ráadásul épp akkor is külföldön voltunk, amikor ez kiderült. Pozitív gondolkodással és hit­tel meggyógyult. Ezeket a példákat ki­zárólag oktató célzattal mesélem el. Sze­retném, ha példaként tekintetének ránk az olvasók. Aztán a volt feleségem gyógyulása is csoda. Vivien, a gyerme­kem anyja több mint ötven embert se­gített már babához azzal, hogy elmesél­te a történetét a médiában. Az emberek érthető módon menekülnek, ha meg­hallják a rák szót. Mi az öcsémmel rend­szeresen bejárunk a Tűzoltó utcai Gyer­mekklinikára csak úgy, kerülve a felhaj­tást. Körbejárjuk az osztályokat, jóked­vet és vidámságot viszünk. Ez nagyón fontos. Azokat a gyerekeket is sportol­tatjuk, akik fekszenek az ágyban. Van­székből, és meghúzza magát, hogy „jaj a derekam”. Utóbbi épp azért történik, mert valamelyik izom gyenge. Mosta­nában sajnos nagyon keveset mozog­nak az emberek. Egy autóból besétálni a fotelig nem elég sport... „HISZEM, HOGY LÉTEZIK EGY FELSŐBBRENDŰ HATALOM”- A testvéreddel sokat lelkiztek?- Nem. Nekünk nem kellenek sza­vak, hogy értsük egymást. Annyi min­dent éltünk át közösen... Eleve az uta­zásaink során kétszer majdnem lezu­hantunk a repülőgéppel. Fentről leestek az oxigénmaszkok, bemondták, hogy a kezünket tegyük a tarkónkra... konkré­tan vártuk a becsapódást. Nem is lehet elmondani azt a pánikhangulatot, ami akkor a gépen uralkodott. Mint a filme­ken. Viktorral mi csak megfogtuk egy­más kezét. Bennünk nem volt félsz, hi­szen tudtuk, hogy a családtagjainknak ez fájdalmasabb lesz, mint nekünk. Tisztában voltunk vele, hogy 800-900 kilométeres sebességnél, a kinti mínusz hatvan fokban lehetetlen túlélni egy ilyen katasztrófát. Abban bíztunk, hogy nem lesz fájdalmas. Mert ilyenkor az a jó, amikor megtörténik a baleset, és azonnal vége. De a halál előtt még a ten­gerben szenvedni addig, amíg teljesen el nem süllyed a gép... Ilyeneken gon­dolkodtunk, aztán valamilyen csoda folytán mégis jóra fordult minden. Hogy mennyire nem kellenek szavak Viktor és köztem, arra mondok még egy I * példát Több mint egymillió kilométert levezettünk már az öcsémmel, rengete­get járunk autóval. Előfordult, hogy tö­meges balesetbe kerültünk. Előttünk, utánunk mindenki karambolozott, csak mi nem. Szó nélkül azonnal kipattan­tunk a kocsiból és segítettünk. Mentet­tük az embereket, kapcsoltuk ki a moto­rokat, nehogy berobbanjanak az autók, húztuk ki a kocsiból a sérülteket. Ilyen­kor nem kell beszélni egymással, mert automatikusan tudjuk, mi a dolgunk.- Visszatérve a hosszá repülőutakra: mit csináltok a gépen? Meditáltok?- Pontosan! Mindkettőnknek meg­vannak a maga kis szokásai. Rendsze­resen „veszekszünk" az ültetésnél, hogy ki üljön az ablak mellé. (Nevet...) Van egy bevált módszerünk. Vagy az ablak mellé, vagy a folyosóra kérjük a jegyet. És a köztünk lévő széket mindig üresen hagyjuk, mert egyszemélyes je­gyet nagyon ritkán adnak ki, így több hely marad az alváshoz. A felhők felett lehet a legjobban meditálni. Behunyod a szemed, és teljesen átszellemülsz. Ele­ve tízezer méter magasan sokkal köze­lebb kerülsz Istenhez.- Ezek szerint hiszel Istenben?- Látod, ez furcsa dolog. Bár katolikus vagyok, de elsősorban nem a vallásom­ban hiszek. Tehát amikor azt mondom, hogy Isten, akkor az Univerzumra gon­dolok, és nem valami öregemberre. Me­ditáció közben sem.; nikmeg előttem, hanem a mindenségi Hiszem, hogy van egy felsőbbrendű ha­talom. És a repülőn olyan közel tudok kerülni ahhoz az állapothoz, amire a jó­gát végzők is csak nagyon mély, meditativ állapotban képesek. Erre fő­leg a hosszú járatokon van lehetőség. Például, amikor Bangkoki átszállással megyünk valahova Dél-Ázsia környé­kére. Ott van idő átszellemülni. A leg­utolsó nagy utazásunkon hét órán ke­resztül repültünk Szibéria fölött. Az ab­lakból végig egy utat követtem a sze­memmel. Annyi időre vettem csak el a pillantásomat, amikor ittam, vagy et­tem, de azonnal mentem vissza az "utamra". Fenyőerdő lehetett, és a fák között volt egy fehér útszakasz, néha egy-egy házzal. Ha valaki azt mondja, ez nem meditáció, az hazudik. Az öcsém pedig csak szuszog mellettem... „CSAK A SAJÁT HAZÁNKBAN NEM LETTÜNK PRÓFÉTÁK”- A külföldi fellépések jelentik a bevé­teleitek nagy részét?- Igen. Az elmúlt 24 évben folyama­tosan jártuk a világot. Külföldön van igény a minőségi szórakoztatásra. És az elmúlt évek rossz magyarországi ta­pasztalata az, hogy a saját hazánkban nem lehetünk próféták. Hiába akartunk olyan nagyszabású műsort megmutat­ni Magyarországnak, mint az IO Show, a magyar közönség nem nyitott rá. Ausztrália viszont alig várja, hogy vi­gyük hozzájuk „A csodák birodalmát”.- Ez fáj neked?- Nagyon! Számos országban élhet­tünk volna. Amerika felkínálta a zöld kártyát, de annyira szeretjük a hazán­kat, hogy nem kértük. Nekünk az a szó, hogy Magyarország, rengeteget jelent. Ezt édesapánk táplálta belénk. Ő a hat­vanas években elindult a barátaival Svájc felé, hogy disszidálnak, de a ha­táron azt mondta, bocs', fiúk, nem me­gyek veletek. Teljesen más életkörülmé­nyeink lettek volna, ha akkor mégis disszidál, de már mindegy.- Mi lett a barátaival?- Akik akkor elmentek, mind vissza­jöttek. De már nem találják a helyüket, mert se itt nem jó, se ott. Innen már el­i mentek, ott kint pedig sosem fogadták be őket.- Viktorral szerettek külföldön lenni?- Imádunk! Gondolj csak bele: ne­künk a világjárás már a nyolcvanas évek közepétől beindult. Pedig akkor még Nyugat-Németországba sem volt egyszerű kimenni. A mai fiatalok már semmit nem tudnak erről az időszakról. Ma már egy személyi igazolvánnyal oda mész, ahová akarsz. Nekünk még pe­csétet kellett kérnünk mindenhez. És meg is kaptuk a világ összes országára érvényes engedélyt.- Ti legalább utazhattatok...- Az akkori rendszer az artistának megkülönböztetést, extra lehetőségeket biztosított, de mindenféle garanciát kel­lett adni, hogy vissza is jövünk. A szm leinket például nem engedték ki. Nekik épp azért kellett abbahagyniuk az artis- taságot, mert édesapámat csak úgy en­gedték volna ki, ha fél évre itthon hagy­ja a családot. Én akkor kétéves voltam, Viktor épp, hogy megszületett, apám pedig nem akarta anyámat magára hagyni a két gyerekkel. így inkább nem mentek sehova.- Negyvenévesen lettél apa. Ilyennek képzelted a szülői szerepet, ahogy most megéled?- Nem képzeltem én semmilyennek. Azt láttam, hogy a szüleim féltenek, és folyton puszilgatnak bennünket. Sok­szor nöítrértettem, hogy miért kell ez a már-márrnajomszeretet.- Most már érted?- Attól a pillanattól fogva, hogy Her­kules megszületett. Amióta van egy fi­am, minden más háttérbe szorult. Nem érdekel már semmi más, csak ő, és hogy mindene meglegyen. A világon semmi­lyen tárgyi dologra nem vágyom. Nem kell drága telefon, számítógép... semmi. A lényeg, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben. Egyébként is, néhány éven belül már ő fog eltartani minket...- Na, ebből a mondatodból lesz majd olyan fórumháború... Az interneten már így is többen felhördültek, amiért ilyen pici korában artistát akarsz nevelni a gyerekedből.- Nem érdekelnek a fórumozók. Nem titkolt szándékom, hogy Viktorral be­építjük Herkulest a produkciónkba. A világ számos artistatársulatában szere­pel gyerek. Igenis szeretném, ha a fiam majd az előadó művészetet választaná szakmájának, mert így összekapcsoló­dik a szeretet, a hobbi, a világutazás és hozzá az anyagi biztonság is.- Mi van akkor, ha Herkules egy idő után azt mondja, hogy nem akarja?- Semmi baj, nem fogom erőltetni. Mindössze jó példával akarok járni előt­te. Esélyt adok neki. Ha jó lesz az ének­hangja, akkor legyen énekes. Ha az elő­adásmódja lesz kiváló, akkor színész. Ha a kézügyessége, akkor grafikus. Bár­mit csinálhat, ami művészet. Mert a művészet az egyetlen olyan üzleti ág, ami szép. Minden egyéb unalmas, pa­pírforma alapú, rengeteg számolással és stresszeljár. A showbiznisz pedig ki­mondottan látványos, élvezhető iparág.- Artistának lenni viszont nem könnyű...- A tanítványaim is mindig ezt mond­ják, de erre csak annyit felelek: ha az lenne, mindenki ezt csinálná. Viszont ha megtanulod, utána könnyedebbnek fogod érezni. Én a mai napig minden gyakorlatot meg tudok csinálni, amit ta­nítok. Mindenki mondja, könnyűnek néz ki, de valójában a lábát sem tudná megemelni. Az élet sem könnyű. Á ne­hézségekből azonban tanulunk.- Mit'szokás nektek kívánni?- Egy kalappal a kerék alá. Illetve kéz és lábtörést. Ha nekünk rosszat kí­vánsz, az nem fog megtörténni... 1 f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom