Nógrád Megyei Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-125. szám)

2014-05-03 / 101. szám

2014. MÁJUS 3., SZOMBAT Szilágyi János: „Itthon csak a valóságshowk fontosak" Amíg élek hálával tartozom Szil­ágyi Jánosnak. Egyszer ugyanis, 19 évvel ezelőtt, néhány óráig belőlem is „sztár” válhatott az általános iskolában - általa. 13 éves voltam, s akkoriban kizáró­lag miatta mentem el a salgótar­jáni szépségkirálynő választás­ra. Tudtam, hogy ő lesz a műsor­vezető, és mindenképp interjút akartam készíteni a „híres té­véssel”. Bár régen történt, de máig emlékszem: olyan közvet­lenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, s rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül meg­jelent a megyei napilapban, en­nek örömére pedig még az isko­laigazgató is bejött az osztályfő­nöki órára és külön megdicsért az osztály előtt, amiért egy or­szágos sztárt meg tudtam szólal­tatni. Most az országos sztár pa­saréti villája előtt állok. Jöttem megismételni a csaknem két év­tizeddel ezelőtti találkozást... Sándor András- Dohányzol?- Nem Miért kérdezed?- Zavarna, ha rágyújtanék?- Dehogyis!Elvégre te vagy itthon...- Akkor egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök, csak felszaladok a cigiért. Miközben felmegy az emeletre, azon gondolkodom, vajon hány év munkája ez a pazar villa, ahol él. Száz - mondja mosolyogva, miközben visszaül, immár cigarettával a kezében. Egy élet munká­ja. De hozzá kell tennem, 1997-ben óriá­si szerencsével jutottam hozzá.- Mennyiért?- Harminc millióért.- És ezt meg is írhatom?- Miért ne írhatnád? Egy nyugdíjas BM-es lakott itt, akinek azt mondta az ön- kormányzat, vagy megveszi tőle a házat, vagy költözzön ki. Harmincmillióra érté­kelték az ingatlant. Tíz éven keresztül, részletekben kellett volna kifizetnie az összeg mindössze negyven százalékát, ám még ezt sem tudta vállalni. Azt mondta, ha adok neki ennyi pénzt, elköl­tözik. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megveszem. A feleségemmel aztán helyrepofoztuk a házat, és az óta itt élünk. Nagyon szeretjük.- Ezt szereted a legjobban az összes ed­digi lakóhelyed közül?- Ezt. De azt a házat is nagyon szeret­tem, ahol gyerekkoromban laktam a szü­leimmel és a testvéreimmel. Az is itt volt Budán, az Endrődi Sándor utcában. Tu­dod, merre van?- Hogyne tudnám. Előkelő utca a má­sodik kerületben.- Ma már igen, de annak idején, ami­kor még nem építették be az egész utcát, olyan volt, mint egy falu. És az épületet, ahol laktunk, villának hívták. Most azt mondanánk rá, házikó.- Mikor költöztél el otthonról?- A szüleim külkeresek voltak, és az átkosban is utazhattak különböző orszá­gokba, amikor azt mások egyáltalán nem tehették. Tizenéves kamasz voltam, ami­kor három esztendős kiküldetést kaptak Argentínába. A három gyerekük közül egyiket sem vitték magukkal. Ehelyett a szüleim különböző diákotthonokba, meg kollégiumokba helyeztek el bennünket. Mai fejjel el nem tudnám képzelni, hogy három évig magára hagyjam a kiskorú gyerekeimet. „AZ ESTI FÜRDETÉSNÉL KIABÁLTAM A FELESÉGEMMEL"- Mert e helyett azóta is kizárólag egyetlen nyelven beszélsz?- Ez az én nagy keresztem! Súlyos te­herként cipelem magammal, amíg csak élek. Ne tudd meg, milyen lehetőségeket hagytam ki emiatt. Pedig próbálkoztam én mindennel, a legkülönfélébb inten­zív tanfolyamokra is elmentem. Leg­alább százszor nekifutottam az angol­nak, mire rájöttem, hogy egy antitalen- tum vagyok, aki tökéletesen be van olt­va a nyelvek ellen. Ha külföldön járok, s a szálloda recepcióján meg akarok kér­dezni valamit, negyvenszer végiggondo­lom a mondatot, mire meg merek szólal­ni. Tudom, hogy szörnyű, de ez van.- Ha most itt lenne a fiad, vajon mi­lyen vétkeket róna fel neked utólag? Hi­szen soha nem tagadtad, hogy nem túl jó a kapcsolatotok.- Nehezet kérdezel. Még akkor is, ha a fiam esetében nincs lelkiismeret-furdalá- som. Ő az első házasságomból született, Géczy Dorottya színésznő az édesanyja. Dóriival már azelőtt megromlott a kapcso­latunk, hogy a fiam megszületett. Sokkal korábban ott kellett volna hagynom, de gyenge voltam. Aztán amikor állapotos lett, elvettem feleségül. Azt hittem, attól fogva megoldódik az életem, mert Dórii hihetetlen rám telepedése átmegy majd a fiamra. Ez így is lett, de átcsapott a má­sik végletbe. Ügy nevelte a gyereket, hogy rossz volt nézni. Aztán történt egy meg­rázó eset. Épp az esti fürdetés idején sza­kadt el nálam a cérna, és elkezdtem kia­bálni a feleségemmel. A fiam sokkot ka­pott az ordibálástól Ez volt az a pont, ami­kor mindketten beláttuk, hogy mennem kell, és visszaköltöztem anyámhoz. Igaz, abban maradtunk, hogy adunk egymás­nak három hónapnyi időt, amíg mindket­ten lenyugszunk, de már másnap megír­tam a levelet, hogy soha többet nem me­gyek vissza. A feleségem ezek után nem engedett a fiam közelébe. Hosszú, elkese­redett próbálkozások következtek. Látni akartam a gyereket, szerettem volna, ha én is részt vehetek a nevelésében. Dórii azonban ott tett be nekem, ahol tudott. Csak egy példa a sok közül: kitalálta, hogy életveszélyesen vezetek, ezért soha nem mehettem autóval a gyerekért. S er­ről még bírósági végzést is szerzett. Egy ideig kétségbeesett harcot folytattam a láthatásért, aztán feladtam. Évekig nem mentem a közelükbe sem. Ezért sem ala­kult ki igazi apa-fiú kapcsolat közöttünk.- Később sem?- Nem. Néha találkozunk és beszélge­tünk erről-arról. Ennyi.-A lányod Amerikában él Vele sem le­het túl szoros a viszonyod.- Nem is akarom magam becsapni az­zal, hogy ugyanolyan közel állunk egy­máshoz, mint annak idején, amíg itthon volt. Egyébként, ha Magyarországon él­nének, sem lehetnénk olyan meghitt kapcsolatban, mint kiskorában, hiszen egy felnőtt nőnek már nem az apja a leg­fontosabb, hanem a férje és a gyerekei. És ez így is van rendjén.- Nekem is van egy kislányom, tisztá­ban vagyok vele, milyen szerelem alakul­hat ki apa és lánya között. Hogyan élted meg, hogy Amerikába költözött?- Rettenetesen! Amikor a második fe­leségem húsz évvel ezelőtt közölte ve­lem, hogy Amerikába szeretne férjhez menni, de vinné a gyereket is, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem, hogy a lányom az Új Világban fog élni, s oda fog iskolába járni, másrészt nagyon szomorú voltam. Alá kellett ír­nom egy papírt, hogy elengedem. Beval­lom, amikor eljöttem a találkozóról, el­bőgtem magam az autóban. Akkor fog­tam föl, hogy elveszítettem a lányomat.- Gyakran elsírod magad?- Nem mondhatnám, de ha ez megtör­ténik, akkor engem lep meg a legjobban, mert olyan váratlan helyzetekben fordul elő, hogy például egy kutya valami bolt előtt kikötve, reszkető testtel várja a gaz­dáját. Nekem pedig párás lesz a tekinte­tem. A fene se érti... „SEMMILYEN ELŐNYE NINCSEN AZ EGYÜTT ALVÁSNAK"- Minden házasságodból született gye reked, csak a harmadikból nem...- Nem véletlenül, ugyanis még 1974- ben elköttettem magam. Úgy gondoltam akkor, két gyerek már bőven elég, s az esélyét sem adtam meg a harmadiknak, negyediknek.- Megbántad később?- Dehogy bántam! Györgyit, a harma­dik feleségemet azonban valószínűleg bántotta. Noha már rögtön, a megismer­kedésünk után elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem. Igazából soha nem beszéltünk róla, de pontosan tudom, hogy nem volt egyszerű elfogadnia a döntésemet. Ugyanakkor azzal is tisztá­ban vagyok, ha gyerekünk született vol­na, már régen nem élnénk együtt.- Ehhez képest 25 esztendeje együtt vagytok. Igaz, nem közös ágyban...- Áruld el, mi jó az együtt alvásban? Először egyébként Györgyi is ilyen fur­csán nézett rám, mint te. De most már semmi pénzért nem tudnám rávenni, hogy velem aludjon, mert rájött, meny­nyivel jobb külön. Komolyan kérdezem tőled, mi előnye van az együtt alvásnak? Az ég-világon semmi. Györgyi például csak úgy tud elaludni, ha megy a tévé, én ilyenkor olvasok. Meg is őrülnék, ha a vibráló képernyőt bámulva kellene el­aludnom. De ez csak egy példa a sok kö­f zül. Attól még ugyanúgy szeretem a fe­leségemet, és ugyanúgy tudunk bármit csinálni, annak ellenére, hogy nem egy­más mellett hajtjuk álomra a fejünket.- Közös kasszán vagytok a feleséged­del?- Igen. Az utolsó fillérig közös min­denünk.- Tartottak el nők?- Nem, de boldogan elviseltem volna. Nem lettek volna kisebbségi érzéseim, ha van egy olyan feleségem, aki szívla­páttal hányja be a pénzt az ablakon. De azt se vetettem volna meg, ha van egy szeretőm, aki eltart. Legnagyobb sajná­latomra egyik sem történt meg.- Fordítva sem?- Nem. Én sem tartottam ki nőt.- Témánál vagyunk. 76 évesen azért csak lenyugszik az ember?- Ezt hogy érted? Sose voltam izgatott.- Önéletrajzi könyvedben azt írtad, volt olyan korszakod, amikor az hajtott, hogy minél több nőt megszerezz.- Milyen rég volt már az. Az első vá­lásom utáni időszakban történt, de er­re egyáltalán nem vagyok büszke. Ma már úgy gondolok erre vissza, mint egy olyan ember, aki fiatal korában rendszeresen kurvákhoz járt. A kü­lönbség csak az, hogy én nem fizet­tem. Nagyon élveztem, hány nőt tartok a tűzben, és szinte naponta voltak ka­landjaim. Ma már nem szeretnék sem­miféle flörtbe belebonyolódni, pláne nem olyanba, amitől meginoghat a há­zasságom. Jól élek a feleségemmel. Biztonságot ad nekem és nyugalmat. Mert szeret. És én is őt.- Evezzünk kicsit más vizekre. Téged mindig is a legrámenősebb riporternek tartott a szakma. Mitől voltál te a legbát­rabb, legvagányabb riporter?- Talán attól, hogy olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyel­tem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha például a be­szélgetőpartnerem megindító szavak­kal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: „Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt?” Ugyanis tudtam, hogy ezt teszi.- Volt, hogy nem válaszoltak?- Nem nagyon. Pedig máig nagy vá­gyam, hogy egyszer valaki adás közben álljon fel székéből és hagyjon ott.- Lehetek veled őszinte?- El is várom, hogy az legyél.- Néhány éve a Story TV-n futott a „Kollégák” című portrésorozatod. Néző­ként roppant mód idegesített, hogy pa­pírral az öledben ültél a kamera, és az éppen aktuális vendéged előtt. Akkor sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy a szakma nagy öregje, a rámenős riporter mi a fenéért használ mankót egy jó beszélgetéshez? Komolyan kérde­zem: „A Szilágyinak” minek papír?- Nézd, ötvenperces volt a műsor. Vol­taic olyan riportalanyok - vagy ha úgy tetszik, kollégák-, akik nyitottak voltak, dőlt belőlük a szó, s még akkor is el tud­tak mesélni egy történetet, ha csak any- nyit kérdeztem, szereti-e a spenótfőzelé­ket. És akadt olyan partner is, aki csak annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. Ilyenkor, kénytelen voltam belenéznem a jegyzeteimbe, hogy tovább gördíthes­sem a beszélgetést.- Aki ennyi időt tölt ebben a szakmá­ban, azt mi hajtja még manapság?- Az, hogy szeretném magam valami­vel lekötni, mivel nem vagyok még bácsi, aki a térre jár sakkozni, vagy csak pisz­mog a kertjében. Valamilyen szellemi te­vékenységgel szeretném magam lefog­lalni. Mivel azonban a mai magyar mé­dia olyan, amilyen...- Milyen?- Nem rosszabb, mint régen volt, csak más. És most itt sok jelzőt mondhatnék erről a másságról. Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám.- Ezt most nagyon keserűen mondtad.- Pedig már nem visel meg annyira, hogy nem használnak úgy, mint az­előtt. Égy éve szembesültem azzal, hogy nem kellek, és ezt nagyon nehe­zen dolgoztam fel.- Feldolgoztad egyáltalán?- Nem igazán, hiszen ez hihetetle­nül lassú folyamat. De ma már keveseb­bet bosszankodom azon, hogy nem csö­rög eleget a telefonom, hogy nincs tele­írva a naptáram, hogy életem utolsó harmadában, amikor még jó műsoro­kat csinálhatnék, nem keresnek. És saj­nos nem vagyok egyedül ezzel a prob­lémával, hiszen Magyarországon álta­lános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, de még a valódi öregkor előtt. A médiáról meg ne is beszéljünk! A közelmúltban Lon­donban és Berlinben is eltöltöttem egy- egy hetet a barátaimnál. Itthon egy év alatt nem nézek annyi tévét, mint ott néztem abban a néhány napban. És tu­dod, mit láttam? Hatvanöt-hetven éves pasasok vezetik a híradót, hihetetlenül profin! Itthon meg csak a valóságshow- k a fontosak. „ÉRDEKES ÉLMÉNYKÉNT FOGOM FELA VÉNÜLÉS FOLYAMATÁT"- Turkálhatok a zsebedben?- Mire gondolsz?- Folyton azt hangoztatod, ma már nem pénzkérdés számodra a munka, hiszen van annyi tartalékod, amiből jó színvona­lon megélj. De honnan ez a tartalék?- Volt egy időszak, amikor nagyon jól kerestem. Tévéztem és rádióztam egy­szerre, közben rengeteget hakniztam, szóval jól ment.- Mit jelent az, hogy nagyon jól keres­tél? Mégis, mennyit?- A Magyar Televízióban egyszerre csináltam a Showbálványt, meg a Kettes­ben című műsorokat, ráadásul éjszaka egy telefonos műsort is vezettem. Az ma­ga volt az aranykor, mert 2-3 milliót ke­restem havonta.- Miből élsz manapság?- A megtakarításaimat befektettem egy olyan portfolióba, amelyet egy ko­moly cég kezel. Bízom bennük, és joggal, mert magasabb nyereséget produkál­nak, mint bármelyik bankkamat, és eb­ből elfogadhatóan meg tudok élni. Ezek­hez jönnek még az alkalmi munkák: új­ságok, időnként tévék, és különböző ke­rek asztal-beszélgetések, amelyekhez felkérnek műsorvezetőnek.- Magas Szilágyi János ára?- Fogalmam sincs, mi a „magas”, de ol­csón nem megyek el. Ha valaki végképp nem akar annyit fizetni, amennyit ké­rek, akkor azt mondom: inkább elválla­lom ingyen. Viszont soha nem felejtem el hozzátenni, ha így is kellek, azt azért mindenhol elmesélem majd, hogy ezek­től egy fillért sem fogadtam el, mert ah­hoz túl keveset kínáltak.- 1957-ben kezdted a pályát. Nem nehéz kitalálni, hány éves lehetsz.- Nem is titkolom. 76 éves vagyok.- Zavar az idő múlása?- Nem különösebben. Inkább érdekes élményként fogom fel a vénülés folya­matát. Érdeklődve figyelem a testem vál­tozásait. Hat évvel ezelőtt még felfutot­tam a Hármashatár-hegyre, ma már csak gyorsan megyek, műit egy gyorsgyalog­ló. Nyilván lesz majd olyan korszak is, amikor már csak sétálni fogok... « 1 ? k

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom