Nógrád Megyei Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-125. szám)

2014-05-31 / 125. szám

2014. MÁJUS 31., SZOMBAT Korda György: „ Frank Sinatra orvosa ültette be a hajamat” „Rajtam végezték el az el­ső plasztikai műtétet Ma­gyarországon. A vékony sasorromat szabták át. Amerikában pedig Frank Sinatra orvosa ültette be a hajamat, mert rettentő­en kopaszodtam...” Sándor András- Olyan eset előzte meg ezt a randevút, amire álmomban nem gondoltam volna. Két héttel ez­előtt egyeztettük a találkozót, és azóta nem beszéltünk telefonon, mégis ott voltál pontosan a meg­beszélt helyen!- És ebben mi a különleges?- Az, hogy nem kellett három­naposa telefonálgatni, időpon­tot módosítani, hanem ment min­den a maga útján! Nagyon ritka ez a mai világban, amikor az adott szó semmit nem ér.- Látod, ez is azt jelenti, hogy régi motoros, vagyis más menta­litású ember vagyok. Ha én azt mondom valamire, hogy úgy lesz, akkor az úgy is lesz. Ezt drága apámtól örököltem. Ő ha valami­re kezet adott, az onnantól szent és sérthetetlen volt. Nem mindent ígért meg, de amit megígért, az úgy történt. Tipikus úriember volt. Ezért ha nekem azt mond­ják, hogy „Korda úr”, rögtön kija­vítom az illetőt, hogy az úr nem én vagyok, hanem az édesapám. Korda Józsefnek hívták.- Úgy tudom, a művészurazást sem szereted.- Nem bizony. És erre még a drága emlékű Feleki Kamillka tanított. Életének utolsó éveiben együtt léptünk föl. Csodálatos ember volt! Amikor művész úr­nak szólították, kikérte magá­nak. „Nem vagyok művész, Ka­millka vagyok!”. Kérdeztem tőle, hogy miért utálja, ha művész- urazzák? Azt mondta, ha fel­megy a színpadra egy 18 éves kislány, felemeli a lábát, táncol kettőt, és már művésznőnek hív­ják, akkor neki megtisztelőbb, ha a keresztnevén szólítják. Én is így vagyok ezzel...- Amikor megérkeztél, kétszer is belenéztél a tükörbe, és meg­igazítottad a hajadat. Mindig ilyen hiú voltál?- Igen. De szerintem az nem baj, ha egy férfi ad magára.- Adjon is! És akár plaszti­káztasson is, ahogyan a hetve­nes években te megtetted?- Miért ne? Engem annak ide­jén rettenetesen zavart a hosszú, vékony orrom. Televíziós felvéte­leken is mindig úgy fordultam, hogy a kamera még csak véletle­nül se vegyen profilból. Fiatal vol­tam, és rendkívül gátlásos. így aztán rajtam végezték el az első plasztikai műtétet Magyarorszá­gon. Amikor orrsövényferdülés miatt műtötték, kértem az orvo­sokat, hogy szabják át az orromat is. Egy kis porcrészt szedtek ki belőle, az arcom szerencsére nem változott semmit, és egy időre a gátlásom is elmúlt, egészen a het­venes évek végéig. Akkorra ugyanis egy megfázásból kifolyó­lag elkezdtem kopaszodni. „PEPIKKEL A FEJEMEN SZEREPELTEM A TÉVÉBEN”- Milyen mértékben kopa­szodtál?- Olyannyira, hogy 1980-ban már kis „pepikkel” a fejemen sze­repeltem a televízióban, hogy ne látszódjon a fejbőröm. Annak idején a katonaságnál a hajnali fürdőt követően vizes fejjel tor­náztunk a tizenöt fokos hideg­ben. Akkor nem gondoltam, hogy ennek később következmé­nyei lesznek. Nagyon szégyell­tem a kopaszodást, ezért 1984­tudott változtatni rajtam. Meg­értem a pénzemet.- Sokáig kellett Klárikát fűzni?- Sokáig, bizony, mert futotta a köröket rendesen! Pedig alapo­san behálóztam, megtettem min­dent, mégis két hónapig futott! És a korábbi tapasztalatokat te­kintve ez nem volt kevés idő.- Eleinte őt is csak trófeának szántad?- Naná! Nem is arra gondoltam, hogy ez a kis éne­kes lány lesz a feleségem! (Nevet...) ben egy kanadai vendégszerep­lés alkalmával azt is megoperál­tattam. Nagy bátorság kellett hozzá, hiszen nem tudhattam mi történik majd velem, de túléltem, és nagyon boldog vagyok, hiszen azóta egyetlen szál hajam sem hullott ki. Olyan orvos kezelt, aki előttem Frank Sinatrát és Paul Ankát műtötte. Utólag egyik be­avatkozást sem bántam meg.- Eltűnődtél már azon, vajon hogyan alakult volna az életed, ha 1978-ban nem találkozol Ba­lázs Klárival?- Ebbe bele sem merek gondol­ni. Teljesen más ember voltam, mielőtt megismertem őt. Nem akarok erre különösebben kitér­ni, de aki ismert engem tudja, hogy milyen voltam akkoriban...- Állítólag nagy csaj ózó.- Pontosan! Soha nem gon­doltam volna, hogy egy nő így meg tudja változtatni az ember életét. Pedig előtte is volt belő­lük nagyon sok, de egyik sem Amikor 1978-ban megláttam azon a bizonyos versenyen Klári­kát, előadás után az egész társa­ságot meghívtam a Fészek klub­ba. Gondolj bele, 25 ember, és mindenkinek én fizettem a fo­gyasztását! Csak azért, hogy meg­szerezzem. Úgy intéztem, hogy velem szemben üljön. Gondoltam, most bekerítem, de nem akart kö­télnek állni! Kértem, hogy men­jünk el táncolni, de nem jött. Né­ha ugyan összetalálkozott a tekin­tetünk, de láttam, hogy ez még nem az igazi. Aznap este aztán mindegyikünk ment a maga útjá­ra, és két évig nem találkoztunk. Mindenesetre gyanús volt, hogy állandóan eszembe jutott. Vajon hol lehet ez a kis vörös nő, mi le­het vele?-gondoltam. Aztán 1980- ban indult egy turném „Halló, itt Korda György” címmel. Ameriká­ból jöttem haza, egy évig vendég­szerepeltem kint. Még Los Ange­lesben kaptam egy levelet, hogy a nyári koncerteken nem érnek rá a régi vokalistám, elfogadom-e he­lyette Juhász Mária, Uzonyi Edit és Balázs Klári személyét. Azon­nal írtam a választ, hogy: IGEN!!!- Emlékszel még az első éj­szakára?- Az első csókra is! Szombathe­lyen, szabadtéri előadás előtt tör­tént Az első alkalom pedig nem éj­szaka történt, mert épp egy kon­certturné kellős közepén jártunk. A „nagy dolog” egy júliusi délután esett meg Tihanyban, negyven fo­kos melegben. Egy motelben... NEM ENGEDTEM EL KLÁRIKÁT A SZOMBAT ESTI LÁZBA”- Mi az a szoros kötelék, ami több, mint három évtizede egy­más mellett tart titeket?- Van egy teóriám erről. Két ember, ha ennyire össze van köt­ve, mind az életben, mind a szakmában, és a nap huszon­négy órájából huszonhármat együtt töltenek, mert talán csak a mellékhelyiségben nincsenek együtt, illetve akkor, ha néha kártyá­zok. Néha... (Nevet). Nos, ilyenkor kérííehe- tőség adódik: vagy any- nyira megutálják a mási­kat, hogy a végén már egymásra sem tudnak nézni, vagy úgy összefonódnak, hogy baltával sem lehet őket kettévág­ni. Nálunk szerencsére az utób­bi történt Számomra egyáltalán nem teher, hogy mindig együtt vagyunk! Sőt, ha Klári elmegy vá­sárolni, és nem jön fél órán belül, már telefonálok, hogy „Na mi van anyukám, megveszed az egész áruházat? Gyere már!” És ez nem féltékenység, hanem egy belső fél­tés. Sokszor megkérdezik tőlünk, mi a hosszú házasság titka. Én so­ha nem beszéltem félre, mindig őszinte voltam. Mert a titok igen­is az ágyban rejlik. A testi szere­lem megőrzése és életben tartása számunkra elengedhetetlen Klá­rikával. Minden az ágyban dől el. Ha a szex rendben van, akkor a nagy problémák kis problémák­ká alakulnak. Ha nincs rendben, a kis probléma is nagy probléma.- Ha már a féltékenységet érin­tetted, igaz, hogy nem engedted el Klárikát a Szombat esti lázba táncolni?- Igaz. A tánc már majdnem szexualitás, roppant intim kö­zeg. És akármennyire is megbí­zom a feleségemben, nem lett volna kellemes érzés egy trikóra vetkőzött férfi karjaiban látni. Az én feleségemhez ne közelítsen indirekt módon senki! A másik ok pedig, hogy nem akartam Klárikát kitenni egy lelki meg­rázkódtatásnak. Mert mi van, ha kiszavazzák már az első adás­ban? Szegénykém össze is tört volna lelkileg. No nem mintha ennek törvényszerűen így kel­lett volna lennie, de akkor sincs erre szüksége. És van még egy el nem hanyagolható szempont is, amiért nem vállalta: legalább 40 fellépést vissza kellett volna mondanunk emiatt. Ennyi szervvel pedig nem lehet, és nem is szabad konfrontálódni.- Majdnem három évtizedig él­tél együtt az anyósoddal.- Klárikával csupán öt esztendőt töltöttünk kettesben. Amikor 1980- ban megismerkedtünk. Az anyó­som mégTörökszentmik-lóson élt az egyik sógorommal. Ez a férfi ké­sőbb Londonba költözött, s a mama egyedül maradt Elképzelhetetlen­nek tartottuk, hogy magára hagy­juk. Vannak a házasságunkban olyan esetek, amelyek maguktól értetődőek, s nem kell megbeszél­ni. Ilyen például a pénz, hiszen bár­mikor bármelyikünk belenyúlhat a családi kasszába, de az anyósom helyzete sem volt más. Teljesen ter­mészetes volt, hogy Klári anyuká­ja hozzánk költözik. Azon sem vi­tatkoztunk, amikor a saját anyá­mat is magunkhoz vettem. „LELKIISMERET FURDALÁS0M VAN AZ ÉDEASANYÁM MIATT”- Édesanyád meddig volt vele­tek?- Sajnos csak két évig. Életem egyik legnagyobb hibáját követ­tem el azzal, hogy az édesanyá­mat aliázííTÍRba Költöztettem. (könrfyhhfáhadTszeTItrUel folytat­ja) Anyukám az egyszoba-kony- hás, József körúti lakásában volt boldog. Nálunk hiába volt több szoba, hiába kereste mindenki a kegyeit, boldogtalan volt.- Anyósoddal jól kijöttetek?- Soha nem volt probléma. Es­küszöm! (Felemeli a jobb kezét). Egyetlen hangos szó nem hang­zott el köztünk! Emlékszem: egyetlenegyszer idegesítettem fel valamivel, amikor indokolt lett volna, hogy kikérje magának, de akkor is csak annyit jegyzett meg: „Gyurikám, megkövetlek alás- san...” Egyszer próbára tettem, kí­váncsi voltam, mennyire bízha­tok benne. Klári kórházban volt valamiért, én pedig hajnalig kár­tyáztam a barátaimmal. Reggel hatra értem haza, láttam, hogy anyósomnál még ég a lámpa. Ak­kor kapcsolta csak le, amikor hal­lotta, hogy megérkeztem. Soha nem beszélt erről a lányának... Egyébként akárkivel találkozott, mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy ki a veje. Amikor rákérdez­tünk, melyikünk jobb énekes, mindig azt válaszolta, férfiben Gyuri, nőben pedig Klári. Azt mondta, már azelőtt is nagyon szerette a hangomat, amikor még nem is ismertem a lányát. El kell mondjam, hogy rendkívül csodá­lom a feleségemet azért, ahogyan évekig az édesanyjával bánt. Olyan gondoskodással és szere­tettel vette körül a mamáját, aho­gyan már ember nem képes. Szin­te az ételt is megrágta helyette.- A szálloda kinek volt szív­ügye?- Nekem. Klári kicsit félt tőle. Próbált is lebeszélni, de én el­szánt voltam. Egyébként a nagy­világban tett utazásaink során alakult ki az ötlet. Aztán ketten kínlódtuk ki azt a gyönyörű vil­lát, ami azóta nagyon sok min­dentől megkímélt minket.- Sok örömötök van benne?- Most már igen. Az alapban van egy fénykép - a mi fényké­pünk -, egy százforintos, és egy kis levél, hogy mikor építettük. Minden házban, amit felhú­zunk, otthagyunk egy nyomot valahol a téglák között, vagy a tetőrészben. Ráadásul a szállo­dát ugyanúgy a gyermekemnek tekintem, mint a dalaimat.- Az előbbi válaszban azért benne volt a sok támadás is, amit a villáért kaptatok.- Nézd, mindenkinek megvan a maga problémája. Egy ilyen nagy falathoz pénz is kell. Na, az volt a legkevesebb... Fölvettünk kölcsönt, 25 százalékos kamatra, és borzasz­tó nehezen tudtuk visszafizetni. Háromhavi részletekben kellett törleszteni negyedévenként, ami halálugrás. Volt, hogy két és fél mil­liót kellett visszafizetni. Hogy köny- nyítsünk magunkon, kiköltöztünk a házunkból, azt kiadtuk, mi pedig beköltöztünk a szálloda egyik szo­bájába, a nagymama pedig a két macskával meg a másikba. A bú­toraink lent porosodtak a raktár­ban. Nehéz időszak volt Több min­denről le kellett mondani, sok min­dent el kellett adni, ami kedves volt nekünk, és ma már megszerezhe- tetlen. Elsősorban képek, amiket nagyon szerettünk.Utána hosszú évekig egyetlen festményt sem vet­tünk. Nem panasz, mert az élet megy tovább enélkül is. Ráadásul akkoriban úgy kezeltek minket, mintha bűnözők lennénk. Pedig hosszú évekig minden fillérünk a villára ment el.- Emlékszem, a sajtó akkori­ban nagyon rátok szállt!- Sok rosszindulatú megjegy­zést kaptunk a szálloda miatt. Be­lekötöttek, hogy magasabb lett... Hagyjuk is, ne beszéljünk már ró­la, elmúlt! Tanultunk belőle; min­dent be kell tartani. Vannak embe­rek, mint például én, akik semmi olyat nem engedhetnek meg ma­guknak, ami egy kicsit is más, mint amit a törvény megenged. El­mondok egy történetet, mikor jöt­tem rá erre először, mégsem okul- tám belőle. Már akkor Mercede- sem volt, amikor nálunk jobbára csak Skodák mentek. Siófokon énekeltem, és eltűnt a négy dísztár­csám. Akkoriban nem nagyon le­hetett dísztárcsákat kapni. Éjszaka elmentem szórakozni, s mikor haj­nal kettőkor jöttem le a bárból, megláttam három kocsival arrébb egy másik Mercedest, rajta az én négy dísztárcsámmal. Megismer­tem, mert volt rajta valami hiba. Na mondom, az „anyád jó reggelit, nem szúrsz te ki velem”. Elkezd­tem áttenni az enyémre. Ahogy szereltem le, megszólalt mögöttem egy hang, hogy „maga mit csinál művész úr?”. Ijedtemben elszalad­tam, mert rájöttem, nekem még a sajátomat se szabad visszavenni...- Azóta is így éled az életed, hogy. vigyázol mindenre, és oly­kor megalkuszol?- Igen. Sajnos még mindig hi­szek az emberekben, amire sok­szor ráfizettem, csúnyán átver­tek. De akkor is azt mondom, hogy muszáj jó embernek lenni, és jó embernek maradni! Hiszem azt, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor nem kellenek szerző­dések, hanem kezet nyújt egyik ember a másiknak, és azzal meg van pecsételve a dolog...

Next

/
Oldalképek
Tartalom