Nógrád Megyei Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-125. szám)

2014-05-24 / 119. szám

2014. MÁJUS 24., SZOMBAT Hernádi Judit: „Az élet mindig megbosszulja a gyávaságot” „Általában harmincéves kora könyékén bátor igazán az em­ber. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját bátorságukkal. Mernek-e lépni, képesek-e felad­ni járt utakat a járatlanért? Saj­nos a legtöbben ilyenkor a leg­gyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja...” Sándor András-Meglepődtem, hogy eljött...- Miért?- Mert hetekkel korábban egyeztettük ezt az interjút, azóta egyszer sem beszél­tünk, nem módosítottunk időpontot, még­is itt van. Manapság ez rendkívül ritka.- Lehet, hogy ez azért Van, mert egy kicsit idős vagyok. Ez volt a régi világ. Ha valakivel megbeszéltünk valamit, az általában úgy volt.-Az én praxisomban hasonló eset csak Korda Györggyel fordult elő korábban...- Nála azért fiatalabb vagyok (Ne­vet...) Ez a mobiltelefonos korszak na­gyon elkényeztetette az embereket. Ah­hoz szoktunk hozzá, hogy mindenki há­romszor lecsekkol mindent, és ötper­cenként odaszólunk a másiknak telefo­non. Én nem csekkoltam semmit. Meg úgy voltam vele, hogy biztosan szól majd, ha nem akarja ezt az interjút...- Már hogyne akarnám! Képzelje, éj­jel nem tudtam aludni, és legalább há­rom-négy órát azzal töltöttem, hogy Her­nádi Judittal készült interjúkat olvastam.- Nincs olyan sok.- Ne gondolja! Egészen régre, 25 évvel korábbra is visszamentem.- Te jóságos atyaúristen! És milyen kép alakult ki rólam ezekből?- Egy az átlagnál jóval bátrabb ember képe. Akivel minden bizonnyal rokon lel­kek vagyunk. Mértén is imádom a halál­ugrásokat az életben. Álltam már fel veze­tő beosztásból, hagytam már ott jól fizető munkahelyet azért, mert nem éreztem jól magam. Úgy, hogy nem tudtam, mit hoz a holnap, csak a fejemben létezett egy kép.- Általában harminc-körül bátor iga­zán az ember. Sokan ennyi idősen néz­nek szembe a saját bátorságukkal. Mer­nek-e lépni, képesek-e feladni járt uta­kat a járatlanért. A legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja. „HA AKKOR NEM MONDOK FEL, MA MÁR NEM ÉLNÉK”- A korabeli sajtó szerint nagy orszá­gos visszhangot váltott ki, amikor tíz esz­tendei társulati tagság után felmondotta Vígszínházban, mert nem érezte jól ma­gát. Akkor, a nyolcvanas évek második felében ez sokak szemében őrültségnek tűnt. Pláne úgy, hogy épp abban az idő szakban lett állapotos a lányával. Féltet­ték, hogy majd nem lesz munkája, kike­rül a körforgásból és a karrierje megre­ked. Ennyi év távlatából is jó döntésnek tartja az akkori lépést?- Ha akkor nem lépek, ma már nem élnék. Ez biztos. Ha minden úgy ma­rad, meghaltam volna.- Foglalkozik a múlttal?- Nem sokat. Inkább törvényszerűsé­gekkel szoktam foglalkozni. De azt is csak úgy, ha szórakoztat. A „mi lett vol­na, ha” - dolgok nem érdekelnek, azon fe­lesleges rágódni. Iúdja, van értelmes és értelmetlen rágódás. Az értelmes rágó- dás az, amikor az ember megpróbál a múltjából a jelenére, vagy jövőjére vonat­kozó törvényszerűségeket előbányászni. Mik azok a visszatérő hibák, amiket rend­re ugyanúgy elkövet. A visszatérő és is­métlődő eseményekkel érdemes foglal­kozni, mert annak oka van. És az ok álta­lában saját magunk vagyunk.- Sok dolog visszaköszön az életében?- Igen, de igyekszem ezeket megolda­ni. Nagy adománya a kornak, hogy egy­re több olyan dologra lehet ráismerni, ami már volt egyszer, hiszen az ember sok mindent megélt. (Nevet...)- Ez a hihetetlen szabadságvágy nem keserítette meg az életét?- Nem.- Pedig azt gondolnám, hogy millió konfliktussal jár.- Csak az elején. Ma már nem. A kez­det borzasztó volt. Amíg az ember az összes olyan dobozból kitör, amiből ki szeretne törni, az valóban konfliktusok­kal jár. Mi az, hogy valaki elmegy egy is­kolából? Mi az, hogy nem jön visz sza? Mi az, hogy férjhez megy? Mi az, hogy elválik? Mi az, hogy felmond a stabil munkahe­lyén? A döntés a lényeg. Ha az ember döntött, akkor már ne morfondírozzon. Tanulmányozni lehet, hogy mit miért és an­nak mi a következmé­nye. De kell egy ha­tárvonal, nem sza­bad túlgondolni semmit. Ha megszületett a döntés, tartsa is ahhoz magát.- Azért vall­juk be: dönteni a legnehezebb.- Valóban ne­héz. De én szere­tek. (Mosolyog...)- Tud is?- Azt hiszem. (Ne­vet...) Egyébként az imént említett fel­mondást utólag meg­beszéltük az akkori színházigazgatómmal Marton Lászlóval. Jóban is vagyunk, de akkori­ban nem tudtam úgy felmenni az irodájába, hogy az ne egy dühös beszélgetés legyen. Állandóan gyomor­görcsöm volt, olyan ideges voltam. Mar- ton roppant dühös volt rám, amiért felmondtam. Úgy gon­dolta, ez egy baromság. Emlékszem egy mozdulatára. Felvett egy hamutartót, és azt mondta, hozzám vágja. Én is dühös voltam, és egyfolytában sírtam.- Miért sírt?- Mert fájt, hogy vége van. De akkor is eldöntöttem, és kész. A döntés maga egy katartikus pillanat, aminek örülni kell. Még akkor is, ha néha kellemetlen. Ka­tarzis nélkül nem lehet élni - ezt mond­ja egy színész, és egy színésznek ezt el lehet hinni. A másik ilyen fontos ténye­ző az elengedés. Tudni kell elengedni.- Például a gyerekeinket?- Pontosan. Az emberek nagy része a gyerekeit sem engedi el. A köldökzsinórt nem a gyerek vágja el, azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszüle­tik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni - ilyen nincs. A szülőnek kell föl­hatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni. Ami először fáj. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mon­dom, hogy mindenkinek sikerül, de hogy így van - az tuti. Én is nagy erővel pró­bálkozom, de még mindig nem sikerült...- Elköltöztetni viszont sikerült a lányát.- Az viszonylag egyszerűbb volt.-Akkor sírt?- Én nem. Zsófi viszont igen.- Egy munkahelyi felmondást megsi­rat, a saját lánya költözését pedig nem?- Az én lányom hihetetlenül önálló volt már addig is, amíg velem lakott. Élte a kis életét, főzött magának, és baromira ide­gesítette, hogy én is ugyanabban a la­kásban lakom. De nem akart elköltözni. Szerencsére voltak olyan munkáim, amellyel meg tudtam neki teremteni egy önálló otthont. Hihetetlenül hálás va­gyok, amiért így alakult az életem. An­nak idején én is kaptam egy lakást a szü­leimtől. Sose gondoltam volna, hogy egy­szer saját lábra tudok állni anyagilag, és ugyanezt megadhatom majd a lányom­nak. Zsófi mégsem örült neki. Úgy gon­dolta, hogy kitaszítottam a családi fé­szekből, és kicsit haragudni akart rám. De már túl van rajta és most már nagyon örül neki. Utólag meg is köszönte. Annak idején egyébként én is hasonló helyzet­be kerültem. Azzal a kivétellel, hogy én nem haragudtam senkire, csak halogat­tam a költözést. Amikor a szüleim meg­vették nekem a lakást, édesanyám hete­kig kérdezgette, mikor megyek már át. Folyton azt válaszoltam, hogy majd hol­nap. Minden napra kitaláltam valami in­dokot, hogy ma miért nem. Aztán egy­szer, amikor mentem haza, anyukám kö­zölte, hogy átvitte a párnámat, a lepedő­met, az egész ágyneműmet, és a fogkefé­met. Akkor nem volt mit tennem, átmentem a saját lakásomba aludni. Ne­kem is anyu adta meg az utolsó lökést.- A szülei sosem szóltak bele az életébe?- Drámaian korán jött az első nagy ka­tasztrófa, amikor az ország összes gim­náziumból kirúgtak magatartási problé­mák miatt. Akkoriban még létezett ilyen, hogy minden iskolától eltilthattak. Most ugyan nincs ilyen rendelet, de hamaro­san lesz... (nevet) Viccet félretéve: az egy sokk volt az egész családnak. Gyorsan férjhez is mentem 17 évesen. „GYÁMHATÓSÁGI ENGEDÉLLYEL MENTEM FÉRJHEZ"- Dacból?- Nem tudom... Csinálni akartam va­lamit, ami nem megszokott. Még gyám­hatósági engedélyt is kérni kellett.- Abba sem szóltak bele a szülők?- Már nem. Volt egy pillanat, amikor feladták, és azt mond­ták, ez a gyerek ilyen. Majd lesz belőle valami. Ha csak 8 általánosa lesz, akkor annyi. Ha így akar élni, éljen így, de akkor is a gyerekünk. Elfogadtak, és az apám mellém állt Soha nem felejtem el: elmentünk nyaralni, és kérdezték, hogy milyen az iskolában az eredményem. Apu oda­fordult, és azt mondta, nem jár iskolába. Ezzel el is volt rendezve a dolog. Nyilván fájt neki, de azt mondta, ez van és kész. Nem gyötörtetett, nem nézett rám csúnyán, Ak­kor is az ő lánya voltam.- Ez nagy áldás.- Óriási. És ezek után én egy­szer sem maradtam ki, őszintén elmondtam nekik mindent, és elsi­mult minden korábbi konfliktus.- Melyiküktől örökölt több tulaj­donságot?- Édesapámtól. Ő egy különálló, öntörvényű ember volt a család­ban. 89 éves koráig élt. Január­ban halt meg. Édesanyám más tí­pus volt. Mérleg csillagjeggyel. Szegénykém gyötrődött rende­sen. (Ekkor elővesz a táskájából egy kis flakont, és felhajtja...)- Mit ivott?- Mittudomén. Megvettem valami méregtelenítő folyadékot. De ha már megvan, akkor végigiszom. Elnézést, de most jutott eszembe...- A gyötrődésnél tartottunk...- Én nem gyötrődtem, csak az édes­anyám. Nem az a típus vagyok. A sze­retteim távozásával természetesen más a helyzet. Mert az apám elveszté­se például még feldolgozás alatt van. De ezen kívül minden más nem külö­nösebben érdekel. Akár munka ér vé­get, akár kapcsolat, nem visel meg. Ab­ban is van öröm, ha valami elmúlik. Mert jöhet helyette valami új.- Barátságok múltak már el?- Barátságok nem. Olyan emberi kap­csolatok múltak el, amelyek nem voltak barátságok. Nincs sok barátom, de akik valóban azok, rég óta mellettem vannak.- Ápolja is ezeket a kapcsolatokat?- Nem.- Hogyhogy nem?- Nem és kész. Ez így'jó.-És ezt is konfliktusmentesen oldja meg?- Miért lenne ebből konfliktus? Aki nem fogad el ilyennek, az nem barát. Eszményi Viktóriáék például soha nem vetették ezt a szememre. Épp holnap me­gyek hozzájuk két napra a Balatonra. De Peremartoni Krisztikének sem volt soha egy rossz szava. Amikor itthon van, per­cenként találkozom vele. Ha külföldön, akkor nem ülök a Skype előtt. És emaileket sem írok.- Pedig látom, nagyon modern tele­fonja van...- De nincs rajta beállítva a levelezés. Egy telefonon lehessen telefonálni, a töb­bi nem érdekel. A számítógép ott a szo­ba sarkában, azon írok levelet, ha kell. „NEM AKAROM RÁERŐLTETNI A SAJÁT ÉRTÉKRENDEMET MÁSOKRA"- Hogy áll a hazugságokkal?- Úgy, hogy nem hazudok. Nem sze­retek hazudni. Nem mondani az más, mint hazudni.- A Csillag születikben például sok­szor „nem mondott” ki dolgokat?- Volt már olyan.- Milyen most a közízlés?- Rongált És nem ők tehetnek róla. 13 éve tévézek folyamatosan az RTL-ben. Mindig azt szoktam mondani, hogy deréktól fölfelé vagyok benne, mert állan­dóan ülök egy asztal mögött. És az egy Pa­sikat kivéve - amiről annak idején, ami­kor készítettük, azt gondoltam, hogy kis tingli-tangli - nem adódott számomra szí­nészi feladat. Ez nem bánt, csak nagyon jellemző a korra. Tényleg nem zavar, mert játszom eleget Most, hogy Csillag szüle­tik is van, és még egy darabig Heti hetes, a hét két napján foglalkozom ezzel, de a maradék öt napon színházban játszom. És az öt mégiscsak több, mint kettő.- Mikor játszott utoljára?- Tegnap. Kétszer is, egymás után. Az utolsó hősszerelmest a Játékszínben. Ma este a Jutalomjátékban játszom. No nem a sajátomban. (Nevet...)- Ezért nem tudott most a négy napos hosszú hétvégén elutazni sehová?- Sajnos igen, pedig imádok utazni. Pár nap itt vagy ott mindig más barát­nővel, az feltölt.- Merre járt utoljára?- Erdélyben. Igaz, az munka is volt. A Bandy-lányokat játszottuk, sőt egy önálló estet is csináltam, amire nagyon büszke vagyok, hiszen Sepsziszentgyörgyön lép­tem fel. Azért vagyok rá büszke, mert Pest­újhelyen nem kellettem. Sőt Debrecen­ben, és Egerben sem. Pedig már lekötött előadásaink voltak a Bandy-lányokkal. És hol abba kötöttek bele, hogy miért én va­gyok a szereplő, hol abba, hogy miért Ascher a rendező, sőt az is baj volt, hogy Parti Nagy Lajos írta a darabot. Úgy vet­tem észre, hogy a középvezetők hihetetle­nül meg akarnak felelni a legfelsőbb ve­zetőnek, akit szerintem ez az egész nem is érdekel. De volt már ez így a gyerekko­romban... Az élet ismétli önmagát.- Az önálló estje miből áll?- Főleg dalokból, amiket nekem ír­tak. Vagy írhattak volna. Ezen kívül meg beszélek. Talán ez is baj... (Nevet...)- A Sohase mondd része a programnak?- Viccel? Kihagyhatatlan.- Márciusban Szily Nórának adott in­terjút a Life.hu-ra. Akkor azt mondta a magánéletét illetően, hogy van egy lezá­ratlan ügy az életében. Idézem: „Vannak lezáratlan ügyek. De én már meg tud­nám fogni a kezét. Csak azt hiszem, hogy nekem nem tudja megfogni a kezemet valaki. Pedig tudom, hogy szeretné, de nem tudja. "Azóta eltelt majdnem két hó­nap. Megfogta már?- Áááá. Dehogy fogta.- Férfiakkal is elvága a köldökzsinórt, akiket valaha szeretett? Hasonlóan, aho­gyan a lányával próbálja?- Velük azért egyszerűbb, mint a gye­rekemmel.- Ők is vágták már el a köldökzsinórt?- Nem emlékszem ilyenre...

Next

/
Oldalképek
Tartalom