Nógrád Megyei Hírlap, 2014. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
2014-04-14 / 87. szám
D. K. India, a hihetetlen ország India valóban hihetetlen, amint a szubkontinens turistahivatalának reklámjában áll: Incredible India. Hol másutt fordulhat elő, hogy az elrejtett családi kincset maga a maharadzsa is csak életében egyszer láthatja? És másutt fordulhat elő, hogy az autósok gondosan behajtják a visszapillantó tükröt és a rendőrséget ez cseppet sem zavarja? India nemzeti állata a bengáli tigris Buszunk hét óra alatt jutott el a Delhitől kétszázvalahány kilométerre lévő Jaipurba, a rádzsput haradzsa, Sawai Jai Singh II (1688-1743) városába. Második Jai Singh híresen tudós ember volt, olyannyira, hogy India mogul császára, aki muszlim lévén nemigen szerette a hindu vallású polgártársakat, szóval, még a mogul császár is meghajolt kiválósága előtt, és a „sawai” címmel tüntette ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a többieknél egynegyeddel többet érő ember. A címet aztán Jaipur későbbi maharadzsái is használták. Jai Singh - teljes nevén: Raj Rajeshvar Shri Rajadhiraj Maharaja Sawai - matematikus és csillagász volt Ő építette a Jantar Mantar obszervatóriumot, tervezte a várost, és a nevéhez fűződik a City Palace építése is. Jaipurt a környező hegyeken húzódó fal- és erődrendszer védte. Köztük van a szintén a Jai Singh által épített Nahargarh (Tigristanya), valamint a Jaigarh és az elődeitől örökölt Amber-erőd. Jaipur korábbi neve ugyanis Amber volt A harcias rádzsputok tudtak építkezni, de nem csak erődöket és palotákat. Amikor Széchenyi Zsigmond 1938 januárjában itt járt, naplójába a következőket írta: „Ez a város valóságos mesevilág. Hosszú, széles, sugáregyenes utcák, szokatlan ellentétei Kelet kacska- ringós, szűk sikátorainak”. mogul erőszakos politikája véres összetűzésekhez vezetett a szikh lakossággal és az alávetett rádzsputok és maráthák felkelései ismét kimerítették az államkasz- szát. így Aurangzeb halála után a Mogul Birodalom széthullik. Van ebben valami sorsszerűség: folyvást csak rögeszmésen költeni, és nem törődni a termelés felpörgetésével, valamint az államháztartás egyensúlyával. A Tádzs Mahal viszont legalább megmaradt. Maga a síremlék hatalmas, fallal övezett terület közepén emelkedik, de a látogatónak semmi esélye, hogy elmerengjen a múlton, a halálig tartó szerelmen, mert nemcsak a terület hatalmas, hanem a tömeg is. Különösen ott nagy a torlódás, ahol le kell venni a cipőt. Az ilyen, egyházi létesítményekben lévő cipőlevevő helyek sok esetben arra is szolgálnak, hogy levegyék a turistákat. Mert ugyan kedvesen, de szinte mindenhol kérik a baksist. Még akkor is, ha a szolgáltatást már kifizettük. Igaz, ha nem kapnak, legalább nem lesznek durvák. Az egyedüliek, akik nem kérnek, a vallásos hinduk, az igazi szádhuk. A szádhu szent ember, aki lemondott az anyagi világról és minden tulajdonáról. A szádhuk általában az életről lemondottak (szannyásza) rendjébe tartoznak és Krisna, Visnu vagy Siva követői. Ők nem jönnek a nyakunkra és nem kántálják: „Holy man! Holy man!” a markukat nyújtogatva. Állítólag ma sem példa nélkül, amit Purun bagátról Kipling ír le oly egértéssel. Harendar „Hari” Kumar, buszunk vezetője minden reggel füstölőt gyújtott a vezetőfülkében Ganésa és Síva szobrocskája előtt, és bizony naponta többször szükség is volt a felsőbb segítségre, mindamellett, hogy Hari Kumar körülbelül a legjobb sofőr, akit valaha láttam. Nekem senki ne jöjjön Alonsóval, Hamiltonnal és Vettellel sem! Könnyű nekik, hiszen legfeljebb huszonnégyen vannak a pályán. Az indiai utca azonban más. Csak azért nem mondhatom, hogy teljes az anarchia, mert minden főút közepén betonke- rítés húzódik, hogy legA Nahargarh-ral kapcsolatban azt írja Széchenyi, hogy a mogul korszak harcos maharadzsáinak egyike afganisztáni rablóhadjáratából meseanybeli ékszerekkel, arannyal, drágakővel megrakodva tért haza. A kincseket azonban elrejtette a Nahargarh valamelyik titkos pincéjébe, amelynek helyét csupán kincseket őrző kiközösített rablótörzs tagjai ismerték. A maharadzsa végakarata szerint egyedül Jaipur mindenkori ura tekinthette meg a drágaságokat, ám életében mindössze csak egyszer. A vár őrei bekötött szemmel vezették a rejtekhelyre és a maharadzsa egyet elhozhatott a kincsek közül. Rádzsput idegenvezetőnk által elmondottak szerint olyan sok volt a kincs, hogy amikor eltörölték a maharadzsák előjogait, nyolc teherautó kellett, hogy elszállítsák az államkincstárba azokat. háton mehetnek föl az Amber erődpalotába. Az ünnep miatt nekünk nem volt üyen szerencsénk, a palota futballpályá- nyi elefántudvarán az ünnepre érkezők gyűltek össze. Az elefántfaluval kárpótoltak minket, ahol a mahautok családjai laknak az elefánttelepek mellett. Az az idő már elmúlt, amikor az elefántokat tigrisvadászatra használták. A tigrisállományt legalább annyira védi a kormány, mint az elefántokat. Indiában nem csak az elefántok képviselik a múltat, hanem a kasztok is. Már amennyiben a kasztrendszer múltnak számít, és nem a jelen fájdalmas része - az öreg Gandhi minden erőfeszítése ellenére. Este elkóboroltam Jaipurban és bementem egy templomba, ahol elbeszélgettem az emberekkel. Két érettségiző korú fiú is odajött, és első dolguk volt közölni, hogy ők bráminok, vagyis a legfelső alább nagy vonalakban egy irányban közlekedjenek a járművek. Mert azért még az autópályán is előfordul, hogy szembe jön a tevefogat, vagy áthajtják a csordát a helyiek. A városokban pedig... szóval, jobb, ha külföldi nem bérel autót. Ha valaki elboldogul az indiai utakon, már nem érheti meglepetés sehol a világon. Az indiai utca nem csupán zsúfolt, hanem kaotikus is. Jönnek a kerékpárosok, a robogók, amelyeken két-, háromgyerekes családok ülnek, az itt tuktuknak nevezett háromkerekű ponyvatetős izék, afféle iránytaxik, amelyek sokszor tucatnyi embert is szállítanak, és persze jönnek az autók, buszok és a teherkocsik. De valami iszonyatosan fatalista módon. Körülbelül egyszerre és minden irányból. Mellékutcából körül sem nézve sorolnak be a forgalomba, és soha senki nem néz a visszapillantó tükörbe. Sőt, Delhiben az autósok harmada be is hajtja a tükrét, nehogy megsérüljön a nagy tolongásban. A tükör talán valami luxuskiegészítőnek számíthat Indiában, hiszen az új Tata Nano például egyet sem kapott. Az idegenvezető szerint Indiában nincs a nálunk megszokott járművezető-képzés, mert állítólag azt tartják, ha valaki megengedheti magának, hogy járművet vegyen, az jogosítványt is tud venni. Találkoztam olyan helybélivel, aki néhány dollárért vette a magáét. így aztán marad a hindu fatalizmus, a karmába vetett hit - és a duda. Az indiai járművezető akkor érzi jól magát, ha kerekei között tudja a sávokat elválasztó vonalat. Az autópályán a belső, gyors sávban traktor poroszkál, de nem húzódik félre, ha bereked a busz kürtje, akkor sem. De nem ám rosszindulatból - csak egyszer láttam az átlag magyar sofőrhöz hasonló bosszúálló, szándékosan betartó autóst -, hanem mert egyáltalán nem törődik a világgal. Szabályok pedig láthatóan nincsenek. A több mint egymilliárdos lélekszámú ország ugyanakkor rengeteget spórolhatna üzemanyagon és fékbetéten, ha lennének szabályok. De senki ne gondolja, hogy olyan helyzetekben, amikor tényleg csak centimétereken múlt a karambol, bárki is ideges lenne! Nem egyszer találkozott a tekintetem egy elénk vágó és hajszál híján életben maradt kerékpáros, vagy a halált éppen csak elkerült bénázó autós tekintetével, de minnyian mosolyogtak. A monda szerint Sáh Dzsahán a Muszamman Burdzs nevű toronyban halt meg, amelynek márvány erkélyéről látható a lamuna partján 2,5 kikométerre álló Tádzs Mahal. A nyolcszögletű torony tornácait finoman csipkézett márványrácsok szegélyezik, de ez sem derítette föl a bús uralkodó utolsó napjait Fia, Aurangzeb ugyanis ide záratta, amikor- a legenda szerint - önmagának fekete márványból akarta a lamuna túlsó partján megépíteni a hófehér Tádzs Mahal mását Kedvenc felesége, Mumtaz Mahal síremlékét húsz évig építették, és állítólag a fedezet nélküli beruházás az államcsőd közelébe sodorta a birodalmat Aurangzeb uralkodása idején éri el az iszlám mogul birodalom legna- i gyobb kiterjedését. Egész India, Afga- 1 nisztántól a félsziget déli csücskéig I Aurangzeb uralma alatt áll. A nagy- 1 Más kincsekről, a féldrágakövekről is híres Jaipur. „Az árak, európai szemmel nézve: potomárak” - írja Széchenyi, a mai utazó azonban a szívéhez kap. Mert igaz, Indiában mindenhol és keményen alkudni kell, de olyan magasról indul az alku, hogy jószerével csak a japán, amerikai, német és az orosz turisták kezdenek bele. Az idegenvezető az út során mindennap biztosított 2-3 órát vásárlásra, mégpedig úgy, hogy kifejezetten a külföldiekre szakosodott árudákba vitte a csoportot Az egyik helyen 500 dollárra tartottak egy az enyémnél kisebb, de ugyanolyan Buddha-szobrot, amit itthon 150 dollárnyi forintért vettem. Egyedül szőnyeget érdemes kint venni. Jaipur az elefántjairól is híres. A kormány támogatja tartásukat. Olyasféle települést hoztak létre, amilyet Kipling ír le a Dzsungel könyvében, a Kis Tumáj és az elefántok táncában. Mindazok, akik nem októberi kilencnapos Durga-ünnep idején érkeznek Jaipurba, elefántkaszthoz tartoznak. Máig megünnepelnek olyan eseményeket, amelyek a csaknem háromezer éves ősi eposzban, a Ramajánában olvashatók. Utazásunk egybeesett a Durga pudzsával, Durga ünnepével, amikor az istennő tiszteletére kilenc éjjelen át táncolnak. Észak-Indiában a tizedik nap Ráma, a gonosz Ravana feletti győzedelmének állít emléket: Ráma (Visnu hetedik inkarnációja) a hagyomány szerint ezen a napon ölte meg a démont, aki korábban elrabolta és Sri Lankára hurcolta feleségét, Szítát. Az örömünnepen a feldíszített teherautókon lévő hangfalakról dübörög a zene, és az emberek táncolva vonulnak végig a városon. Agrában a Vörös-erőd előtt táncoltak végig a Jamuna folyóig, ahol Ravana képmását elégetik, Durga szobrát pedig leúsztatják a folyón. A félezer éves, vörös homokkőből épült Vörös-erőd Sah Dzsahán (1627-1658) uralkodása alatt nyerte el mai formáját, de akkor már nem védelmi célokat szolgált, hanem elképesztő kényelemmel ellátott palotává alakult. f « 1 T
