Nógrád Megyei Hírlap, 2014. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
2014-04-12 / 86. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ Fel ütés 2014-re A Palócföld idei első számának borítója Kovács Gábor festményével Ahhoz képest, hogy a Palócföld évente hatszor megjelenő folyóirat, március végi idei első száma késeinek tűnik, a csúszásnak azonban objektív, financiális oka volt. Pedig a 2014-es esztendő jelentősnek számít a lap történetében, tekintve, hogy immár a hatvanadik évfolyamát számlálja az először 1954-ben napvilágot látott kiadvány. Persze az induló szám sem tartalmában, sem formájában nem hasonlítható a későbbiekhez. Mai szemmel különösen primitívnek tetszik az a hat évtizeddel ezelőtti nyomdatechnika, amelylyel a negyvenoldalas füzet készült. Az is jellemző, hogy Nyéki Lajos Madách-tanul- mánya és más kulturális, művészeti jellegű írás mellé „befért” a „Nagyobb termésátlagok elérése megyénk viszonyai között” című cikk is. Ehhez képest a hat évtizeddel későbbi, azaz a 2014/1-es szám igencsak elegáns megjelenésű, korszerű formavilágú és nem szűkölködik tartalmas, igényes olvasnivalókban. Ezek sorából ez alkalommal is elsősorban a megyei vonatkozású írásokra irányítjuk a figyelmet így például a „Találkozási pontok" című rovatban megjelent „Nyitott múzeum” című interjúra, amelyben Gréczi-Zsoldos Enikő beszélget a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum 2013. december 1-jén kinevezett igazgatójával, Shah Gabriellával. Az új intézményvezető szerint a múzeum hatékony értékteremtő, -közvetítő központ szerepet kíván betölteni a város kulturális, tudományos vérkeringésében. Ezt szolgálja a nemrégiben megnyílt Városi Galéria s a nógrádi alkotók művészetének bemutatása is. A „Kép-tér” rovat szintén duplán nógrádi. Szerzője a Salgótarjánban élő festőművész Földi Gergely, aki „Zártság, védettség, periodikus idő” címmel balassagyarmati pályatársának, Kovács Gábornak a festményeit elemzi, minthogy a művész - valamint Birkás Babett - művei illusztrálják a Palócfóld aktuális számát Még több szálon kötődik szűkebb hazánkhoz az „Ami marad” című rovatban Handó Peter (Salgótarján - Sóshartyán) „Szakadt „kötélidegek” című dolgozata, ami a Zenthe Ferenc Színház nagyvállalkozásáról szól. A helyi társulat a magyar kultúra napján Budapesten, a Madách Színházban mutatta be néhai T. Pataki László két monodrámájából, a „Lidércláng”-ból és a „Lelkigyakor- lat”-ból összekomponált „Kit szerettél, Ádám?” című egyfelvonásos drámát Madách Imre édesanyja, Majthényi Anna (akit P. Kerner Edit személyesített meg) és felesége, Fráter Erzsébet (Müller Zsófia alakításában) kibékíthetetlen viszonyáról, életre-halálra szóló küzdelméről. A folyóirat persze arra is törekszik, hogy szerzői illetve az írások szereplői között mindig legyenek a megyehatárokon kívüli rangos toliforgatók, kiemelkedő személyiségek. Az előbbiek sorában találni Térey Jánost vagy Garaczl Lászlót, ezúttal lírikusként a „kávéházi szegleten...” című versrovatban. Boros Oszkár nagy ívű tanulmánya a „Kutató- terület"-ben a jelentős életművet hátrahagyott Baka Istvánról értekezik s ugyancsak kiemelésre érdemes Miklós Eszter Gerda (aki ráadásul salgótarjáni születésű) eszmefuttatása az erdélyi Székely Csaba „Bányavidék” című izgalmas trilógiájáról. Cs. B. Rejtélyes „Vén De Jó” A Zenthe Ferenc Színház - azontúl, hogy egyre több és egyre színvonalasabb bérletsorozati és egyedi előadással kívánja gazdagítani a város kulturális kínálatát - gondot fordít a felnövekvő generációk különböző korosztályainak nézővé, színházbaráttá való nevelésére is. Az óvodások és kisiskolások körében sokéves hagyomány a Tudor- Vidor-bér- let, amely keretében zömmel mesejátékok kerülnek színre. Láthatták a gyerekek például „A brémai muzsikusok”-at és a „Kíváncsi királyklsasszony”-t, a minap pedig „A vén diófa titka” címmel új bemutatóra került sor. Ez a darab illetve előadás ugyancsak meseszerű, hiszen emberként viselkedik benne a négy állatfigura (a légy, a mókus, a medve és a vakond), az ötletes díszletek és jelmezek ezúttal is kedvesek lehetnek a gyermekszemek számára, annyiban azonban újszerű a produkció, hogy a földön jár, tudatos tartalmi cél - a környezetvédelem - szolgálatában áll. S ennek fontosságára a sokat látott ide-oda röpködő, vándorló légy hívja fel a szellemesen „Vén De Jó”-nak nevezett odvas fa lakóinak figyelmét. Ők hárman ugyanis eleddig akarva-akaratlanul pusztították lombját, gyökérzetét és mindenféle lim-lom- mal, kacattal, hirdetési kedvezmények révén vett haszontalanságokkal csúnyí- tották, szennyezték az erdei környezetet. Az új mesejáték - amelyet a jelenlegi, formában és tartalommal Badacsonyi Angéla alapötlete nyomán Molnár Ernő rendező és Ráduly Csaba zeneszerző állított színpadra - címében benne foglaltatik a titok szó. Ennélfogva joggal várták a nézők - s nemcsak a kicsinyek - hogy az előadás végére megoldódjék a rejtély. Ez meg is történik minden csavar, különösebb kunszt nélkül: mindössze megfogalmazódik a „zöld” tanulság: a fa - s minden más növény - hangtalanul beszél, ezernyi életjelet ad magáról, amelyet meg kell hallaniuk, meg kell érteniük az embereknek. Hasonló itt is az üzenet, mint „A kis her- ceg”-ben, Antoine de Saint Exupery meséjében: „...jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. ” Ez esetben az hangsúlyozódik, hogy nemcsak a megszelídített állatokért, de a növényvilágért is felelősek vagyunk. Ráadásul saját érdekünk is azt követeli, hogy segítsünk az önvédelemre képtelen - vagy csak nagyon korlátozottan képes - fáknak, bokroknak, virágoknak. S, hogy e humá- . nus mon- «wT, dandó eljus- sauíotarúni közművelődési son a közönséghez, N0NI’R,)tTr KFt arról a társulat négy tagja - a Lili szerepében Falad Hedvig, Elvirát, a mókust játszó Házi Anita, Henyeket, a barnamedvét megformáló Albert Péter és Albert vakond megszemélyesítőjeként Farkas Zoltán - gondoskodik. Élvezettel, jó kedéllyel jelenítik meg a történetet. A kellemes összhatáshoz nem kis mértékben járul hozzá a fülbemászó muzsika és a salgótarjáni Hip-Hop Break Team Egyesület tagjainak közreműködése, néhány látványos, akrobatikus táncbetétje.- csébé meghatározó személyiségeként tartják nyilván. Több lapnál - így a legendás Új Symposionnál is - dolgozott szerkesztőként , szerkesztőbizottsági tagként, tíz évig volt az Újvidéki Televízió dramaturgja. A délszláv háború alatt nemkívánatos személynek nyilvánították. 1994- től 2002-ig a Soros Alapítvány újvidéki irodavezetőiéként tevékenykedett, 2003- tól a belgrádi Helsinki Bizottság Tanácsának tagja, 2006/2007-ben ösztöndíjjal Berlinben tartózkodott. Első könyve „Egy makró emlékiratai” címmel 1967- ben jelent meg, azóta megannyi regény- , elbeszélés-, esszé- és drámakötetet publikált. Műveit angol, szerb, szlovén, német, holland és albán nyelvre is lefordínak erről mesél egy bizonyos Lazo Pavletic, szerv fiákeres. E „történelem- órát” az Újvidéki Színház a zental születésű Urbán András - a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója rendezé- s é b e n színre is vitte, nem kis közönség-és szakmai sikerrel. Az utóbbi elismerést az is bizonyítja, hogy az előadást meghívták a Vajdasági Színházak Nemzetközi Fesztiváljára is. A regényből egy hosszabb részletet, a „Ki a zsidó? Ki a szerb? Ki a magyar? Ki a német?” című fejezetet P.KemerEdit előadóművész, a Zenthe Ferenc Színház tagja olvasta fel. „Balszerencsés város! Összegyűlt itt mindenféle népség, azzal a szándékkal, hogy az egyik kiűzze vagy megsemmisítse a másikat, mint a Bibliában Jézsué. Bárhogyan is alakuljon, kegyvesztettek lettünk. Nekünk befellegzett Isten mindörökre levette rólunk a kezét” - hangzik el az enyhén szólva szomorú jóslat még a szerb korona fennhatósága idején. Végei László azzal köszönte meg a meghívást, hogy kijelentette: csábítja az olvasó. Úgy ír: szeretné, ha elolvasnák. Az est zárómozzanataként Sándor Zoltán előadóművész, a Palóc Parnasszus szerkesztője mondta el Orbán Ottó „Az új világ” című versét, amelynek mottóját József Attila sora képezi: „S mégis bízom. ” Csongrády Béla Messziről, a vajdasági Újvidékről érkezett Salgótarjánba. A Szerdatársaság Irodalmi Kávéház meghívására vállalta a hosszú, fáradtságos utat s ha már így adódott, nem jött muníció nélkül. Elhozta magával sokadik kötetét -a „Neoplanta, avagy az ígéret Földje" című, a Nórán Libro által Budapesten kiadott városregényét - s ami még fontosabb: igyekezett őszintén, leplezetlenül megosztani a hallgatósággal figyelemre érdemes, tanulságos, érzelmektől sem mentes gondolatait. A szókimondás láthatóan nem esett nehezére, lényéből fakad... Végei László 1941-ben, a soknemzetiségű dél-bácskai Szenttamáson (ugyanakkor és ugyanott, ahol egy másik jeles író, a 2002-ben elhunyt Gion Nándor is született) látta meg a napvilágot. Újvidéken magyar nyelv és irodalomból, a Belgrádi Egyetemen filozófiából szerzett diplomát. Az 1960-as évektől kezdve a vajdasági magyar irodalom és közélet egyik Balról Végei László vajdasági Kossuth-díjas író, jobbra beszélgetőpartnere, Kőrössi P. József szerkesztő, a Szerdatársaság Irodalmi Kávéházban Láthatatlan falak között tották. Számos kitüntetése között a Pulitzer-emlékdíj, a Kossuth-díj és a Ha- zám-díj is ott szerepel. E dióhéjban összefoglalt pályakép a Szerdatársaság Irodalmi Kávéházban a pályatárs, KőrössiP. József író, költő, szerkesztő kérdéseire adott válaszok alapján ugyancsak kirajzolódott. A beszélgetés felszínre hozott sok olyan emléket, élményt is, amelyet az írói vénával megáldott vendég a számára eleddig megadatott hét évtizedes jugoszláviai, majd szerb-montenegrói illetve szerbiai kisebbségi létben megélt, átélt, megfogalmazott Az első epizódok a gyermekkorig, az eltűnt apák nemzedékének öntudatra ébredéséig vezettek vissza. Miután a családokban általában nem beszéltek a második világháborúban történtekről, a Trianonig visszavezethető kölcsönös sérelmekről, konfliktusokról, soha nem volt könnyű eligazodni a rendkívül bonyolult nemzetiségi viszonyok, feszültségek között, nem is szólva a németekhez illetve az oroszokhoz, majd a Szovjetunióhoz fűződő ellenmondásos érzelmekről, kapcsolatokról. A helyzet különössége a későbbiekben sem változott, bárhogyan alakultak is a körülmények. Végei László élettapasztalatai alapján úgy érzi, hogy erről a tájékról reménytelen az európai beilleszkedés, a láthatatlan falak nem dőltek le, mindig is a senki földjén érezhettük és érezhetjük magunkat. A nyugatiak, az önimádó nagy nemzetállamok csak hitegetnek bennünket, „balekokat” a csábító kozmopolitizmussal, pedig számukra mindig is a peremvidéken élők, akarva-akaratlanul betolakodók leszünk. Fájdalmas ugyan kimondani, de szegény páriák, hazátlanok vagyunk saját kontinensünkön. Úgymond európai indiánok, akiknek szégyellniük kell „vér- szagú” történelmüket. Mindezt Végei László nem siránkozásként, hanem ténymegállapításként mondta el, hozzátéve, hogy ebben a helyzetben kell - és Ő tud is - berendezkedni. Ugyancsak szokatlan, akár meghökkentőnek is nevezhető véleménye van Budapestről is, minthogy e városnak van a legmélyebb trianoni komplexusa. Ahhoz kicsi maradt, hogy metropolisz legyen, ahhoz [ledig túl nagy, hogy egy kis ország fővárosaként létezzen, működjön. Azok a városok - Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Újvidék - ahol erős volt a polgárosodás, elszakadtak Magyarországtól, Budapest pedig - említette Végei László Gyáni Gábor akadémikus történészre is utalva - úgynevezett modernizációs gettóba került, magányos lett. Nincs szerves kapcsolata a határokon túli magyarsággal s minthogy az ország egésze is jobbára csak magával foglalkozik, nem ismeri a az anyaországon kívüli hétköznapi embereket, a kulturális életet - Magyarságtudatra bennünket nem itteni politikusoknak kell tanítaniuk - mondta Végei László. A beszélgetés során természetesen szó esett az új kötetről a „Neoplantá”....-ról Is, amely nevet Mária Terézia császámő adta az egykori szabad királyi városnak, a mai Újvidéknek, Növi Sadnak. Azt remélte, hogy itt a különböző nációk példáját ad- j ák a békés egymás mellet élésnek. Ehhez képest e népek kétszázötven éve folyamatosan gyilkolják egymást A magyar íróAz előadás színészei (balról jobbra): Farkas Zoltán. Falati Hedvig, Házi Anita. Albert Péter
